Fókuszban Kritika

Arnie és a csajok – Terminátor: Sötét végzet

James Cameronhoz visszakerültek a Terminátor-széria jogai, és a Deadpool rendezőjével,. Tim Millerrel, úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják a folytatásokat, és az első két klasszikus után veszik fel a fonalat az új résszel, a Sötét végzettel.

Kezdjük azzal, hogy felejtsd el a Terminátor-filmeket, amiket a T2 után gyártott le Hollywood. Ez nem lesz nehéz, már most sem emlékszel azokra a vackokra, nem igaz? Ígéretesen hangzik, de sajnos az első két rész eseményeit is nagyon hamar zárójelbe teszi a forgatókönyv egy elég meglepő és hervasztó fordulattal. Szerencsére nincs időnk ezen gondolkodni, mert iszonyatos tempót diktál a Sötét végzet. Rohamléptekben vezet fel új szereplőket, szeretteti meg őket velünk, és löki őket egy gyilkológép elé. Nem egy lépéssel, hanem szó szerint milliméterekkel jön mögöttük, megállíthatatlanul – ahogy már a Terminátorok szoktak.

Az új, Rev-9-es modell az egyik legfélelmetesebb beszivárgó kiborg, akit valaha láttunk.

Na, nem amiatt, hogy – a folytatások szokásos hibájába esve – egyre nagyobb és spécibb főellenség kell, úgyhogy ezúttal nem élő szövet van fémvázon, és nem is szimpla folyékony fémből készült robotról van szó, hanem egy fémvázas és folyékony fémből készült hibridről. Az igazat megvallva ez annyira logikátlan és nevetséges, hogy inkább attól fagy le az ember, hogy ezt mégis hogy gondolhatták. Szerencsére amikor emberi alakban van, olyankor Gabriel Luna alakítja, és hát ahogy ő csinálja, attól joggal borzonghat az ember háta: érzed rajta a gépet, aki algoritmusokkal tanulja az emberi reakciókat, de mégis tudod, hogy bedőlnél neki.

Igazából az, hogy annyira izgalmas a film, hogy képesek vagyunk a hibái ellenére is belefeledkezni, nem csak a tényleg látványos akciószekvenciáknak köszönhető, hanem nagy részben a szenzációs színészek is hozzátesznek. A célponttá váló egyszerű mexikói lányt, Dani Ramost alakító Natalia Reyes is működik, az ő megmentésére érkező Grace (Mackenzie Davis) még jobb, Linda Hamilton pedig teljesen természetesen nőtt össze Sarah Connorral. A jó öreg Arnold Schwarzenegger pedig a T-800-as karakterével… Még ha nincs is igazán jól megírva a szerepük, azért beleadtak apait-anyait.

És nem csak ők. Talán a „szülőatya”, Cameron aktív közreműködése miatt is látszik, hogy

ez a leginkább szívvel megcsinált Terminátor-történet az első kettő óta.

Valóban nincs mély karakterábrázolás, és akkora lyukak tátonganak a történeten, hogy csoda, hogy nem esik át rajtuk egy óriás teherszállító repülő – de azért elég mozgalmas, elég sok érzelmet kelt, elég nosztalgikus húrokat penget (más szóval: elég ügyesen van megcsinálva) ahhoz, hogy közben lekösse a nézőt, és ne zökkentsék ki a bökkenők, bukkanók meg kátyúk a történetben.

Ami egyébként igen nagy mértékben a franchise első két darabjainak sikeres elemeiből van összeollózva – de, ahogy működtek ott, működnek itt is. Jó ütemben jönnek a jövőbeli jelenetek, az „Ítéletnap” itt kicsit modernebb elgondolásban, de ugyanúgy vérfagyasztóan jön el, és ugyanúgy egy jövőből jött szuperkatona védi a jelenben a jövő kulcsát jelentő, mit sem sejtő célpontot a megállíthatatlan halálosztótól.

A Sötét végzet egyik üdítő érdeme, hogy teljes természetességgel mozgat nőnemű hősöket (plusz Arnie, persze). Nyilván a trendeknek való megfelelés van emögött, de kicsit sem érezzük annak – hiszen Sarah Connor karaktere eleve egy kemény női akcióhős. Épp ezért fájó, hogy azért akad némi szájbarágás – pont Sarah Connor az, aki többször is rávilágít arra, hogy ma már más a világ, mint „az ő idejében”, most már a nők szerepe nem csak az, hogy megszüljék a Férfit, aki majd megváltja a Világot. Ez nem kicsit didaktikus így, ami azért kár, mert amíg ő ezt fel nem hozza, bele sem gondolunk, egyszerűen csak szurkolunk a csajoknak.

Szerencsére azért van ezen kívül is mondanivaló, egészen artikulált például az, amit az ember és gép viszonyáról mond a film.

Persze, ez eleve benne van a Terminátor-filmekben, de itt is kapunk reflexiót a mai társadalomra. Az első jelenetekben látható alapszinttől, ahol a robot elveszi a munkát az embertől, eljutunk addig, hogy a gép (a T-800-as) elismeri, hogy hiába tanulmányozta évtizedeken át az emberi kapcsolatrendszert, nem úgy szeret, nem úgy érez, mint egy ember. Ugyanakkor vannak az emberi létnek olyan aspektusai, amiket megért, ilyen például a cél…

És, ha már a célnál vagyunk, fel kell tenni a kérdést: mi lehetett a célja az alkotóknak ezzel a filmmel? Talán Cameronban maradt valami elmondatlan az első két rész után? Hát… Ez nem látszik rajta. Talán méltó lezárást, méltó véget akart a franchise-nak a félresikerült a folytatások után? Nem valószínű, hiszen a befejezés egyértelműen nyitva hagyja a lehetőséget újabb folytatásoknak. Vagy annyit változott a világ, hogy modernizálni kellett volna ezt a „jövőből jött gyilkológép” témát? Egyik sem –

sajnos ugyanaz szaglik itt is, mint a mesterségesen életben tartott franchise többi részén: itt bizony a pénzgyártásról van szó.

A Terminátor olyan húzónév, amire özönlenek az emberek a moziba – hülye lenne hát Hollywood, ha nem használná ki a lehetőséget. És tényleg, ilyen is a film: profi iparosmunka, amivel pénzt lehet csinálni.

De végülis, örömteli, hogy legalább Cameron kezében volt a dolog. Hiszen ez a Sötét végzet akciófilmnek teljesen rendben van. Sőt, Terminátor-filmnek is elmegy. Csak eredetiséget ne várjon tőle az ember. De mondjuk minek is várnánk ilyesmit egy sokadik folytatástól…

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..