Mi kellett ahhoz, hogy a világtörténelem egyik legsikeresebb videójátéka elérje ezt a dicső státuszt? Egy addiktív ötlet, egy szovjet programozó, néhány nyugati üzletember, félreértéseken alapuló és szándékos jogi csűrés-csavarás… és megszületett a Tetris. Az Apple TV+ mégis úgy gondolta, hogy ebben a tökéletes képletben van még helye valaminek… és megszületett a Tetris.
A Tetris azon videójátékok közé tartozik, amit valószínűleg már mindenki látott valamilyen formában – ha nem is az eredetit, de valamelyik nem hivatalos másolatát biztosan. Mai szemmel igazán faék-egyszerűségű az égből aláhulló alakzatok ötlete, a maga korában mégis forradalminak számított. Magával ragadó és addiktív volt, a Game Boy egyik sztárja, és máig töretlen csillag a játékok egén.
A játékötlettel ellentétben a sztorija talán nem is lehetne bonyolultabb. A Tetrist egy szovjet programozó, Alekszej Pazsitnov készítette el hobbiként, a Szovjetunióban dobták piacra 1984-ben (Pazsitnov jogdíjat nem is látott belőle).
Hogy végeredményben világszerte elterjedt, abban a magyaroknak is benne volt a keze.
A Szovjetunión kívül elsők között a magyar Novotrade-hez jutott el egy példány belőle, innen pedig futótűzként terjedt a blokkban floppyról floppyra másolva. Így jutott az angol Robert Stein fülébe is a híre, aki megszerezte a Tetris terjesztési jogát – legalábbis valamit megszerzett, ami aztán hosszadalmas jogi trükközésekhez és vitákhoz vezetett.
Az Apple TV+ ebben a történetben látta meg a fantáziát, és gondolta úgy, hogy mindez filmre kívánkozik. De hogyan tegyük filmen vonzóvá ezt a félreértéseken alapuló, jogi hercehurcát? Jon S. Baird rendező és Noah Pink író úgy döntöttek, feldobják egy kicsit a száraz (bár nem érdektelen) tényeket. A Tetris így inkább csak inspirálódik a valóságból, mintsem hűen visszamondja, viszont a végeredmény így is szórakoztató.
A film középpontjában Henk Rogers (Taron Egerton) áll, egyike annak a három üzletembernek, akik éles versenyben voltak a videójáték jogaiért. Rajta kívül a már említett Stein (Toby Jones) és a Robert Maxwell (Roger Allam) médiamogul birtokolta Mirrorsoft kap kiemelt szerepet. Stein szerezte meg eredetileg a Tetris jogait, rajta keresztül a Mirrorsofthoz került, onnan Rogers vette meg őket részben – mindenki birtokolt is valamit, meg igazából nem is.
A szovjetek ugyanis sokáig nem tudták meg, hogy egyáltalán eladták a játék jogait. Amikor a Nintendóval összeálló Rogers tudomására jut, hogy a kézikonzolokra írt játék még szabad prédának számít, maga repül Moszkvába, hogy a Game Boyhoz megszerezhesse a Tetrist. Kiruccanása azonban nem várt fordulatokat vesz, és ezekbe – a filmen legalábbis – a KGB is belekeveredik.
A játékidő második felére a készítők nagy kanállal merítenek a művészi szabadság eszköztárából, pedig addig is jól játszották a lapjaikat.
Egerton megformálásában egy jólelkű, enyhén simlis Rogerst ismerhetünk meg, aki igazi amerikai kisemberként őszintén hisz a játék sikerében. Teljesen egyértelmű a kezdetektől, hogy kinek szurkolunk, és azt is remekül közvetítik, hogy milyen csodát lát ebben az egyszerű játékban. A Tetrist körülvevő jogi labirintust is közérthetően közvetítik minden kanyarával együtt – és ezek közül néhány igazán komikus. Feszült és humoros jelenetsort sikerül keríteni abból, ahogy a szovjet szoftverimportőr Elorg egyszerre tárgyal mindhárom féllel, akik egymásról mit sem tudva érkeztek ugyanazon a napon egyezkedni. Még az sem kitaláció, hogy Maxwell közvetlenül Gorbacsovval próbált keresztbe tetetni Rogers üzletének.
Ehhez képest a végére kicsit elsüllyedünk a hidegháborús-kémfilmes klisékben. Van föld alatti kémbunker, gonosz KGB-ügynökök, fenyegetőzés, bujkálás, menekülés, még Holding out for a Heróra írott autósüldözés is. A Tetris antagonistái a stáblistára rajzfilmes gonosztevőkké avanzsálnak, akik egy-egy nagy jelentben leplezik le saját magukat, majd törvényszerűen elbuknak a kisemberrel szemben.
Ha olyan jól sikerül zsonglőrködni a valós elemekkel, akkor volt bármi szükség a fikciósokra? Szigorúan véve nem volt, már csak azért sem, mert picit épphogy csorbítja az összképet, hogy „tupírozásra” vetemednek.
Bairdék azonban ennek ellenére is működésre bírják ezeket a jeleneteket: nem lógnak ki a Tetris lendületéből. Sőt!
Talán nem így kellett volna elmesélni ezt a történetet, de ha már ezt az irányt választották, a kémfilmesdi szépen összetartja és lekerekíti a személyes drámákat is. Legfeljebb egy ponton túl már vakarjuk a fejünket, hogy „ez tuti nem így történt”.
A Tetris messze nem kiszámíthatatlan, és ehhez az említett rajzfilmszerű gonosztevők is hozzájárulnak. A várható győzelem azonban így is felemelő, és noha a kapitalizmus-kommunizmus tengelyen egyértelmű, merre húz a film, a kisember végül mindkettő vadhajtásainak megmutatja, ki is az igazi győztes.
A 80-as évek nosztalgiáját a Tetris készítői sem felejtik el megidézni, ha már egyszer a korszak közepébe csöppenünk. A zeneválogatás több slágert is felvonultat, Moszkvában még egy underground The Final Countdown-bulira is beugrunk. A legmutatósabb példái ennek azonban azok a pixelgrafikás betétek, amik végigkísérik a filmet. S bár néhol már túlzásba esnek a használatukkal (az autósüldözésnél például inkább fura, mint hangulatos), mégis mutatós, könnyed és tematikus keretet adnak az egésznek.
A Tetris világsikerré válásának történetét az élet írta, és a film legszórakoztatóbb jelenetei azok, amik közelebb maradnak az eredeti sztorihoz. Nehéz az életnél jobbat írni, elvégre. Taron Egerton kétségbeesett, csillogó szemű üzletembere igazi underdog, akinek öröm szurkolni, még akkor is, amikor az ellenfelei már kicsit komolyanvehetetlenek. Végeredményben pedig a fiktív, akciódúsított betétek is megtalálják a helyüket. Hiszen ahogy a játékban, csak megfelelően kell forgatni az elemeket, hogy többnyire hézagmentesen essenek a helyükre – és ehhez a készítők most értettek is.
A Tetris elérhető az Apple TV+ kínálatában.
