Fókuszban Kritika

„Magasságos egek!” – Léghajósok

Eddie Redmayne és Felicity Jones A mindenség elmélete után újabb igaz történeten dolgoznak együtt: a Léghajósok (The Aeronauts) című viktoriánus kori kalandfilmben ezúttal a meteorológia úttörőivé válnak.

A film a 2019-es Londoni Filmfesztivál kapcsán készült.

Manapság a mindennapjaink elmaradhatatlan része az időjárásjelentés ellenőrzése, s erre hagyatkozunk, hogy eldöntsük: napszemüveget vagy inkább esernyőt vigyünk magunkkal. Esetleg felvegyünk-e még egy pulcsit, mielőtt elhagyjuk a házat. Többé-kevésbé meg is éri hallgatni rá. A meteorológia viszont nem volt mindig ennyire prominens az emberek életében: sőt, egy időben senki sem hitte, hogy az idő változása megjósolható. Így ahhoz, hogy ma már külön alkalmazás legyen az eső előrejelzésére, kellett valaki, akit fanatikusan érdekelnek a hópelyhek, a felhők és hogy mitől függ, süt-e a Nap.

Ez a valaki egy 19. századi brit tudós, James Glaisher volt. A férfi hőlégballonon repülve vizsgálta az égi jelenségeket, különböző kísérleteket csinált, ebben pedig segítségére volt Henry Tracey Coxwell, a ballon pilótája is. És bár a tudomány, valamint az emberiség számára nélkülözhetetlen Glaisher munkája, azért valljuk be: mindez rendívül unalmasnak hangzik.

Tom Harper és Jack Thorne mégis az ő történetükből inspirálódva írták meg a Léghajósokot. Az eredmény pedig meglepő módon, egy rendkívül izgalmas kalandfilm lett.

A valóságon alapuló sztori tele van veszéllyel és feszültséggel

– olyannyira, hogy a néző biztosra veszi: Harperék alkotói szabadság címén elképesztően kiszínezték a történelem fakó lapjait. Ez azonban csak egyetlen aspektusban igaz: Coxwellt egy teljesen fiktív, női karakterre cserélték. Bár Amelia Wren létezése meglehetősen kiverte a biztosítékot a Royal Society kutatóinál, mégis a női hőlégballon pilóta a legkevésbé hihetetlen eleme a filmnek – és nem csak azért, mert Felicity Jones rendkívül hitelesen alakítja a kemény és bátor özvegyet.

A Léghajósokban ugyanis olyan őrületes események váltják egymást – például ki kell jutniuk egy halálos vihar közepéből, elrepülnek egyenesen a sztratoszféra határáig (a nyílt terű ballonnal!) és a több tízezer kilométer magasban még a jármű legtetejére is felmásznak –, hogy tényleg nehéz realisztikusnak látni a cselekményt. Pedig Harper az abszolút autentikusságra törekedett, így Amelia karakterén kívül nem változtatott radikálisan az eseményeken. Sőt, egy ponton még épp, hogy „valószerűbbé” tette azokat: míg a léghajósoknak igazából egy kritikus pillanatban a fogukkal kellett elrágniuk a ballon kötelét, addig a fikcióban ennél felkészültebbek voltak, és vittek magukkal bicskát.

A minél realisztikusabb hatás kedvéért emellett számos plein-air felvételt készítettek a hőlégballonról, és annak belsejéről is. A befektetett munka pedig meghozta gyümölcsét: a csodás képeiről híres, többek között a Peaky Blindersen is edződött George Steel felvételei lélegzetelállítók. Így a Léghajósokban az ég könnyen felveszi a versenyt a Gravitációban vagy a Csillagok közöttben látott hatalmas űrrel – és bebizonyosodik, hogy

nemcsak az ismeretlen világűr, de a már felderített égbolt is tud elképesztően félelmetes lenni.

A suspense-szel telített cselekményt gyakran flashbackek szakítják meg: ezekből kiderül, hogy vesztette el Amelia a szintén léghajós férjét, illetve Glaisher időjárási kísérletének megvalósításához vezető rögös útját is megismerhetjük. Az efféle narráció jelen esetben jól működik, és ez a vágás ritmusán is múlik. És bár a visszatekintéseknek dramaturgiailag mindig adekvát helye van, a történetszálak közötti váltakozás nem mindig jó ritmusban történik. Erre remek példa, amikor Amelia egy életveszélyes akciója közben elveszti az eszméletét, így a kép (egyébként nem zavaróan) elsötétül. Csakhogy ezután ahelyett, hogy a léghajósokkal maradnánk, inkább visszatérünk a földre, ahol a felszállás óta először mutatják meg az aggódó családot és kollégákat – ez pedig igencsak kizökkent a film addigi kiváló tempójából. Emellett a jelenet igazán szükségtelen, hiszen Harper és Thorne forgatókönyvének nem sikerült átadni a mellékszereplők közti érzelmeket, s szívesebben néznénk, hogyan folytatódnak főhőseink kalandjai.

Annál is inkább, mert Eddie Redmayne és Felicity Jones között tökéletes az összhang. Ami ráadásul különösen üdítően hat, hogy a megrázó, adrenalindús élmények hatására sem jönnek össze a bajtársak – így romantika helyett, egy kedves, baráti, sőt szinte testvéries viszony kibontakozását nézhetjük végig. Pedig a viktoriánus korban játszódó Léghajósok kezdetben még szinte Austen-i szerelmi szállal kecsegtet. Ehhez minden adott lenne: nyilvánvaló szikrázás a szereplők között, korhű ikonográfia és persze a kihagyhatatlan bál, azaz a férfi és a nő szenvedélyes szópárbajainak helyszíne. A film azonban sokkal jobban jár azzal, hogy Glaisher és Amelia kapcsolata plátói marad: a karakterek közti dinamika és lojalitás által a tudós és a pilóta a férfi-nő barátság élő példájává válnak, amit öröm nézni.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..