Kritika

A mellékszereplők lázadása – The American Society of Magical Negroes

Sztereotípiák és a kettős mérce, ez az a két dolog, amiktől az emberiség az istennek sem tud megszabadulni. A The American Society of Magical Negroes fellép ezzel az igénnyel, de csöbörből vödörbe esik.

Nagyon leegyszerűsítve a „magical negro” egy olyan fekete karakter az irodalomban és a filmművészetben, aki segíti a fehér karakter ügyét, céljait, boldogulását és gyakran kapcsolódik hozzá valami természetfeletti vagy misztikus erő. De mielőtt rátérek a példákra vagy erre a konkrét filmre, hadd szögezzem le, hogy ez a karakter egy típus altípusa. Azért mondom ezt, mert mielőtt sztereotípiát kiáltunk, érdemes látni a nagyobb képet. Amióta irodalom az irodalom és film a film, mindig létezett az a mellékszereplő, aki a főszereplőt segíti. Hívhatjuk bizalmasnak, legjobb barátnak, mentornak vagy sidekicknek, teljesen mindegy. A lényeg, hogy ezen karakterek döntő többsége nem kap önálló történetszálat, a történetük a fő cselekményszálba illeszkedik csak.

Fontosnak tartottam ezt tisztázni, mert a „magical negro” esetében sem az a vád, hogy a fekete karakter nem kap nagyobb teret, hanem az, hogy ezeket a karaktereket jobb híján fekete sztereotípiákként ábrázolják az alkotók – és ennek leginkább szembeötlő bizonyítéka a misztikus vonások megjelenése, egyfajta spirituális háttér, ami gyakran kötődik sztereotípiaként a feketékhez. De ez persze nem kötelező, lehet más is: egy jellegzetes ruházat, társadalmi pozíció vagy munkakör és a többi. Az idehaza is ismertebb és közkedvelt filmek közül ilyen a Ghostban Whoopi Goldberg jósnője, John Legend karaktere a Kaliforniai álomban, Morgan Freeman Istene a Minden6óban vagy a filmben többször is kifigurázott John Coffey a Halálsoron című Stephen King-adaptációban.

Jól látszik, hogy nem homogén csoportról van szó, hisz ezen filmek mindegyike más-más stílusú, műfajú és más-más problémakört járnak körül.

A The American Society of Magical Negroes alkotói pont ezzel nem kezdtek semmit, helyette inkább egységesítették a tematikát. A filmbéli társaság tagjai azért dolgoznak, hogy komfortot biztosítsanak a fehéreknek, segítsenek megoldani a problémáikat és kirángassák őket a mélypontról. Ez idáig rendben is van, de ők azért teszik ezt, mert ezzel fekete életeket mentenek és meghosszabbítják a fekete lakosság átlagéletkorát. Első példaként egy boldogtalan rendőrt hoznak, ami jogos állítás, hisz sajnos nem egy ügy volt Amerikában, ahol fegyvertelen feketéket lőttek le rendőrök, mondván, nem érezték magukat biztonságban.

Ám ezzel vége is a jónak, mert ettől a pillanattól kezdve az író-rendező Kobi Libii elengedi a gyeplőt és a saját csapdájába sétál: úgy próbál felszólalni az általánosítás ellen, hogy közben általánosít. Képes kimondatni azt, hogy ha bármelyik fehér ember rossz passzban vagy instabil lelkiállapotban van, az fenyegetést jelent a feketékre. És akkor ez lehet egy, a munkahelyi előmenetelével elégedetlen webgrafikus, egy farmer, akinek sok a munkája, esetleg egy cégvezető, akinek gondjai vannak az ágyban (ez utóbbi esetben kerül elő Tom Hanks intim szférájának meggyógyítása a Halálsoron-ból – és még legalább kétszer, mert az roppant vicces, ha egy férfi megmarkolja egy másik férfi nemi szervét).

De a bajoknak ezzel még nincs vége, mert a The American Society of Magical Negroes egyrészt próbál dűlőre jutni ezzel a társadalmi kérdéssel, másrészt próbálja egyengetni a főszereplő egzisztencialista drámáját (tudniillik ki akar törni ebből a szerepből, mert ő több ennél) és felépíteni egy romantikus vígjátékot. A rendezőnek ezen a ponton kellett volna egy mély levegőt vennie és kettőt hátralépnie, hogy rendet tegyen ebben a sokféleségben, mert a film így óhatatlanul rohan két szék közt a pad alá. Illetve, hogy pontosabb legyek, pont azt bizonyítja, amit nem akar bizonyítani. Ha a főszereplőt segítő karakter megszűnik a főszereplőt segíteni, akkor az már nem ugyanaz a sztori.

Itt konkrétan egy romantikus történetbe csap át a film.

Ezzel viszont az a probléma, hogy a film újabb gyomrost visz be önmagának, hisz a szerelmi történettel megjelenik egy újabb jól ismert toposz, a főhős szerelmének tárgya. Mondanom sem kell, hogy ha van gyakran a végtelenségig leegyszerűsített karaktertípus, akkor az a főhős szerelme. Habár Lizzie (An-Li Bogan) karaktere nem egy tipikus kétdimenziós figura, tizedannyit nem tudunk meg róla, mint a főszereplő Arenről (Justice Smith). Persze, hogy nem többet, hisz az már megint egy újabb történet lenne.

Derült égből villámcsapásként az utolsó jelenet (SPOILER: slusszpoénként kiderül, hogy Lizzie tagja a „Támogató feleségek és barátnők társaságának”, azaz más, újra meg újra parkolópályára kényszerített fikciós karaktereknek is van ilyen klubja) kicsit árnyalja ezt a képet és kicsit cizellálja is a rendezői szándékot. A kérdés csak az, hogy ezt a finálét megelőző 70-80 percben miért nem fejti ki?

Ha felvet egy problémát, miért nem ad rá markáns választ, mint Boots Riley (Bocs a zavarásért), Cord Jefferson (Amerikai irodalom) vagy Jordan Peele (Tűnj el!), hogy csak néhányat említsek. Az ilyen helyzeteket csak úgy lehet kezelni, hogy megmutatod, másképp is lehet, hisz ebből tanul a többi.

Kobi Libii ezzel szemben addig jut, hogy diskurzust indít egy társadalmi-művészeti kérdésről, ami nagyon jó, csak a saját válaszai nem elég letisztultak és semmiképpen sem átütők.

Ha azt akarja bizonyítani, hogy ezek a figurák lehetnek nem sztereotipikusak is, akkor miért nem hoz létre olyan karaktereket? Pont az lett volna a dolga, hogy a filmbéli mellékszereplők ne csak „magical negrók” vagy „támogató barátnők” legyenek. De azok, és őket sem sikerült olyan szatirikusan bemutatni, mint mondjuk – a sztereotípiáknál maradva – Doktor Szöszit, vagy a Trópusi vihar, a Fargo vagy a fentebb már emlegetett Bocs a zavarásért szereplőit.

Mindezekkel együtt a The American Society of Negroes nem velejéig rossz film, csak az erős kezdés és az érdekes befejezés egy átgondolatlan és kidolgozatlan, sokszor széteső történetet keretez, ami felhívja a figyelmet egy kérdéskörre, de érdemi választ nem tud rá adni.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com