Kritika

A végső, gyötrelmes kör az élet körhintáján – The Amusement Park

Egy betonszilárd rendezői életmű váratlan epilógusa vált elérhetővé a nagyközönség számára. George A. Romero elveszett horror-rövidfilmje, a The Amusement Park egy egyszerű alaphelyzetből képes kihozni a leghátborzongatóbb végeredményt: szimbolikus haláltánc az öregkor nyomorúságáról és a társadalom kegyetlenségéről.

George A. Romerora leginkább a zombifilmek nagyatyjaként szokás emlékezni, annak ellenére, hogy nem ő találta fel a műfajt, csak tehetségével kellően a modern korhoz igazította és popularizálta azt. De több volt ő az Élőhalott-trilógiánál, olyan alkotó volt, aki folyamatosan kísérletezett saját filmkészítői határaival, különösen az 1970-es években, ahol csinált romantikus vígjátékot, boszorkánydrámát, paranoiás sci-fit vagy egy tragikus szerelmi sztorit egy vámpírról. Meg a The Amusement Parkot, amit senki se látott közel negyven éven át. De vajon miért került ilyen sokáig dobozba egy olyan film, ami első látásra nem tűnik olyan durvának, mint a húsevő élőhalottak története?

A projektet Romero eredetileg még 1973-ban forgatta a lutheránus egyház megbízásából, akik szerettek volna egy edukációs jellegű dokumentumfilmet tőle, ami az öregkorú emberek bántalmazása és megbélyegzése ellen szólal fel. Ezt a feladatot a rendező olyan hatásosan teljesítette, hogy az egyház inkább nem kért a kész filmből, a filmszalagok eltűntek és egészen 2017-ig nem is kerültek elő. Romero ráadásul a felfedezés után alig három héttel meghalt, így feleségének kellett kezébe vennie az elveszett film újraalkotását. Hosszú restauráció után végül 2019-ben, különböző filmfesztiválokon került nagyvászonra a The Amusement Park, ami nemcsak rászolgált mitikus hírére, de sokak szerint integráns része a mester kiábrándult életművének: elvégre az emberek legalább olyan kegyetlen szörnyetegek, mint a lények, akik a sírokból kikelnek.

A The Amusement Parkot leginkább egy oktatófilmbe csempészett Alkonyzóna epizódnak lehet leírni,

nemcsak a hossza (tokkal-vonóval-stáblistával együtt kevesebb, mint egy óra), vagy a keretes szerkezetet megadó, felvezető-levezető narráció miatt. Romero művét ugyanaz a rémálom-logika jellemzi, mint Rod Sterling klasszikus szériáját: a hétköznapi, átlagosnak tűnő szituációkat torzítja el egy olyan irányba, ami reflektál a legbensőbb emberi félelmekre. De nem kizárólag az elöregedéstől és annak élettani hatásaitól való rettegés bukkan fel benne, Romero – magához hűen – a társadalom kiszolgáltatott és leggyengébb tagjainak bánásmódján keresztül mond kőkemény ítéletet az emberiségről. Arról a közösségről, amely már annyira az individualizmusnak és a mának él, hogy képes szemet hunyni, vagy akár csatlakozni a kiszolgáltatott, idős emberek megalázásához, magára hagyásához és kihasználásához.

A neveletlen és őszhajú főszereplő, Lincoln Maazel a címadó vidámparkba téved, de a helyszín egy olyan pokoli karnevállá válik számára, ahol egyszerre lesz szemtanúja és elszenvedője az egyre rosszabb bánásmódnak.

Mint egy nyomasztó képeskönyv, Romero jelenetről jelenetre fest egyre durvább kontrasztot az idősek és a társadalom többi rétege között.

A jegyosztók pénz helyett régi, és sokszor fontos emlékeket hordozó értéktárgyakat kérnek. Az étkezde pincérei hanyagul dobják oda a főszereplő ételét (miközben a szemközti gazdag rákot és pezsgőt kap kedveskedő felszolgálással). A tükörterembe lépve pedig egy rokkant kórházban találja magát Maazel, végelgyengült, a halál felé tartó emberek körében, akiket csak az ápolók tudnak mozgatni. Minden élmény egyre jobban demoralizálja az idős protagonistát, fehér ruhája egyre koszosabb és mocskosabb lesz, arca egyre megviseltebb és megtörtebb.

Romero ezeket a szekvenciákat azzal teszi igazán horrorisztikussá, hogy a film stilisztikája kiválóan egyensúlyozik az eltúlzott szürrealizmus és a fájdalmasan hiteles valóság között. A vad, sokszor erősen szubjektív kameramozgás, a hektikus vágások, a kakofóniává gerjesztett háttérzajok és zene, mind felerősítik azt a pánikszerű elveszettséget, amit akkor érez az ember, amikor úgy érzi, hogy az egész világ ellene fordult. A filmben számos hátborzongató pillanat van, a körhintán utazó Kaszástól kezdve, a főszereplő öregúrra rátámadó motorosokon át (akiknek megjelenésekor hirtelen kiürül a vidámpark, majd mikor távoznak, újra megtelik), egy fiatal párocskáig, akik egy jövőbelátó gömbön keresztül nézik végig saját, nyomorúságos, öregkori halálukat.

The Amusement Park viszonylag rövid hossza ellenére sem könnyű néznivaló. Tempója szaggatott és kimért, hangulata nihilista, depresszív, nem ad feloldozást és kiutat. Mert az idő és az öregedés elől nem lehet elmenekülni, előbb-utóbb mi is könnyen a saját, elátkozott vidámparkunkban találhatjuk magunkat, ahol bizalmunkat kihasználják, emberi mivoltunkat megtagadják és még azokat se engedik hozzánk közel, akik az ártatlanságot képviselik (vagyis a gyerekeket). A karcos 16 mm-es felvételek áldokumentarizmusa mögött egy brutális és elrettentő gyöngyszem rejtőzik, egy olyan alkotó munkája, aki még a legkevesebb forrásból is képes volt olyat alkotni, ami szembemegy a műfaji sémákkal, és a mai napig relevánsan tud üzeni fajunk legrosszabb impulzusairól. Mert ez egy olyan történet, ami sajnos újra és újra megismétlődik, más helyen, másokkal és ki tudja még mennyiszer.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés