Frankenstein története idén 205 éves – 1818-ban jelent meg Mary Shelley nagyhatású regénye. Azóta persze számtalan változata, feldolgozásalátott napvilágot, és beépült a kultúránkba. A The Angry Black Girl and Her Monster elsőfilmes rendezője, Bomany J. Story érdekes kísérletbe fogott: mai környezetbe, azon belül is egy szubkultúrába helyezve gondolta végig, mi történne, ha Frankenstein szörnye a 21. század elején „születne” meg? Horrorja egyrészt újrafeldolgozás és tisztelgés a nagy elődök előtt, másrészt pedig érdekes gondolatkísérletek – sajnos eléggé összefüggéstelen – sorozata.
Vicaria egy kedves, nagyon okos lány egy igen szegény környékről – konkrétan a gettóból. Édesanyja és bátyja is utcai erőszak áldozata lett – személyisége ettől komoly séróléseket szenvedett. Hiába ragyogó az elméje, ha az átélt szörnyűségek rányomták sötét bélyegüket.
Az elmélete az, hogy a halál egy betegség.
Egy fertőző betegség, ami tönkretette a családját. De, mint minden betegség, ez is gyógyítható – gondolja az iskolás kislány, úgyhogy arra teszi fel az életét, hogy megtalálja a gyógymódot.
Nem éppen vidám kiindulópont – és ez egyre rosszabb lesz. A The angry black girl and her monster az olyan típusú filmek közé tartozik, amelyekben hiába kapálódzik a főszereplő, egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, a döntései, a környezete egyre szorosabbra vonják körülötte a fojtogató hálót. Ez az atmoszféra az, ami a horrort igazán adja – nem pedig az amúgy szép számban előkerülő véres és/vagy jump scare jelenetek. A nyomasztó kilátástalanság rátelepedik az emberre – ráadásul
a The Angry Black Girl and Her Monster alkotóinak igen szépen sikerül ezt a feketék hasonlóan nyomasztó, kilátástalanságba ragadt társadalmi helyzetére is vonatkoztatni.
Mindemellett a főszereplőnk minden szimpátiánk ellenére is egyértelműen őrült. A családját érő tragédiák feldolgozása nem ment másképp, mint megkattanással – hiszen már maga az elmélete is hajmeresztő őrültség, de az, hogy ehhez nagy műgonddal emberi testeket koncol fel és varrogat össze, miközben legyek döngik körül a rothadó maradványokat – hát, ez egyértelműen jelzi, hogy a kislány kényelmetlenül túl van azon, amit egy kis pszichoanalízissel kezelni lehet.
De hát persze pszichoanalízisről szó sem lehet. Ez nem egy felsőközéposztálybeli környék, hanem a Drótból jól ismert, drog uralta gettó. Amiben az emberek éppen úgy szeretetre és megértésre, közösségre és biztonságra vágynak, ugyanúgy küzdenek ezekért a dolgokért – de a megküzdés eszköztárába távolról sem tartozik bele holmi pszichomókus, akiért amúgyis vagyonokat kéne fizetni, amit ugye nincs miből.
A nyomasztó alaphelyzet, az izgalmas karakterek dacára ugyanakkor meglehetősen érdektelen a cselekmény. Nem, nem a Frankenstein-szörny létrehozásának tudománytalansága miatt – az az eredeti történet szerint is inkább okkult dolog, mint tudomány. Hanem mert átlátszóan egyszerűek a történetet mozgató mechanizmusok – amelyek ráadásul még az imént vázolt érdekes szituációval és karakterekkel is ellentmondanak. Vicaria megteremti a szörnyét, keserves munkával életre kelti a bátyját – aztán, mikor sikerül a műve, megijed tőle. Hogy miért? Hát, mert csak – így tesz jót a történetnek. Holott a halált megszállottan kutató, bátyját istenítő lányka semmiképp sem rémülhetne meg attól, hogy sikerül a kísérlete. Életre kelt? Igen – de pont ezt akarta! Egy merő összefércelt, bűzlő húsdarab az arca? Hát persze – ő maga varrta össze!
Mi oka lenne akkor megijedni tőle?
Semmi – de megijed, azért, mert a cselekményt ez viszi előre. Igaz, az eredeti Mary Shelley-történetben sem teljesen világos, miért is félnek ennyire az emberek az eleinte rossz szándékot nem is mutató lénytől – de az új adaptációban számtalan ilyen erőltetett, mesterkélt mozzanat akad. Ilyen például a Jada, cserfes, cuki unokahúg jeleneteiben. Nem a gyerekszínész, Amani Summer hibázik (ő is nagyszerű alakítást nyújt, épp úgy, mint szinte mindenki – kiemelten persze a főszereplő, Laya DeLeon Hayes), hanem egyszerűen következetlen a karaktere. Hol a cukiság forrása, hol a gyerekbölcsességé, hol meg a „hátborzongató gyerekmosoly” szállítója, és ezek miatt hiába a kiválóan felépített nyomasztó, kilátástalan hangulat, hiába lesznek az elsőre akár unalmasnak gondolt karakterek egyre érdekesebbek, ha sántikálva, zombi-cammogással halad a cselekmény.
Sok az utalás az „eredeti” Frankesteinekre. Vicaria neve (az eredeti Viktor helyett), a füzetén a Modern Prométheusz felirat, az ódivatú szikrás CGI-trükk a szörny életre keltésekor – és még sorolhatnánk, valószínűleg sok fel sem tűnik elsőre. Nincsenek ezek az arcunkba nyomva, kedves összekacsintásnak, tisztelgésnek tűnnek inkább. Az egész ötlet egyébként, hogy ezt a réges-régi sztorit modern környezetbe, azon belül is a fekete szubkultúrába, egy gettóba helyezik, kifejezetten kedves (már ha egy gore-jelenetekkel sem spóroló horrorfilmnél lehet ezt a szót használni) ötlet.
A benne levő potenciált azonban nem sikerült kifejteni, és ez főleg annak köszönhető, hogy maga a történet – pontosabban a mai környezetbe helyezése – nem igazán átgondolt. Vannak nagyszerű sziporkák, ötletek, látszik, hogy jó pár brainstormingot rászántak, hogy előkerüljön egy-egy szituáció vagy téma, amit be lehetne emelni, összefüggésbe lehetne hozni az eredeti sztorival, és ezek nagyon jól állnak ennek a kimondhatatlanul hosszú nevű mozinak. De sajnos a jó ötletek összefércelése még nem elég egy jó filmhez – mint ahogy a jó emberek darabjainak összevarrásával is csak egy szörny jön létre…
