Végre megérkezett a Netflixre a Coen testvérek új western-antológiafilmje, a The Ballad of Buster Scruggs, amelyben csak a halál biztos.
Joel és Ethan Coen legújabb művéről, a The Ballad of Buster Scruggsról sokáig az a hír terjengett, hogy sorozat lesz, majd pedig az, hogy sorozatként és filmváltozatként egyaránt elkészítik. Végül kiderült, hogy egyik sem igaz: a The Ballad of Buster Scruggst kezdettől filmnek tervezték a Netflix számára, igaz, nem „hagyományos” nagyjátékfilmnek, hanem filmantológiának. Így pedig a produkció mintegy „kettő az egyben” tartalmazza a sorozatot és a filmváltozatot is – az epizódok némelyikét akár egy önálló sorozatrészként kibővítve is megnézném, ugyanakkor a hat történet egymás mellett kiad valami nagyobb egészet is.
A posztmodern egyik alapvetése, hogy nincs történet, csak történetek vannak – ez pedig a Coen testvérek világlátását, filmjeik narratíváját is erősen meghatározza. A Coen-filmeket sosem a „történetük”, hanem a hangulatuk, karaktereik, párbeszédeik miatt szeretjük, de felvállalt részlegességük ellenére mégis érzékletes képet kaphatunk belőlük egy adott korszakról, helyszínről vagy akár figuráról. Sok filmjüknél nem is könnyű elmagyarázni, miről szólnak voltaképpen (A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék, Llewyn Davis világa…), a szinopszis pedig messze nem írja le a valódi lényegüket. Ebbe a sorba illik a The Ballad of Buster Scruggs is, amelyben ugyan vannak történetek, apró kis életepizódok, de ezek éppen töredékességükkel, kicsinységükkel tüntetnek – összevetve a nagy vadnyugati eposzokkal, ezek bizony csak egypercesek.
Pontosabban külön-külön azok.
Összegyűjtve ugyanis körképet adnak a Vadnyugat történetéről, amit a film kerete is megerősít: a megelevenedő mesekönyv a határvidék (frontier) történetét kívánja bemutatni.
A film hat epizódból áll (The Ballad of Buster Scruggs, Near Algodones, Meal Ticket, All Gold Canyon, The Gal Who Got Rattled, The Mortal Remains), amelyek mind rövid, kevésszereplős, csattanóra kihegyezett történetek, akárcsak a(z egyperces) novellák. Önálló rövidfilmként viszont kevésbé érdekesek, mint együtt, hiszen céljukat együttesen teljesítik be: antológiafilmként konkrétabb képet adnak ki a Vadnyugatról, mint mondjuk a Párizs, szeretlek és társai az inkább csak ötletadó témájukról. Ugyanis van bennük egy közös motívum, amely a történetek felett állva, az epizódokon átívelve mond ítéletet a meghódítandó Vadnyugatról.
Ez a motívum pedig a halál.
A The Ballad of Buster Scruggs konklúziója ugyanis az, hogy a végzet bárkire, bármikor lecsaphat. Az epizódok egyenként és összességükben is a szereplők védtelenségét, a halál sorsszerű elkerülhetetlenségét hirdetik. Mindig van, aki gyorsabb nálad, bármikor előfordulhat, hogy nem jön be a korábbi szerencséd, de a mohóság, egy félreértés vagy akár egy bérgyilkos is végezhet veled a törvényileg épphogy csak megregulázott vidékeken. A kiszámíthatatlanul vágtázó halál szépen beleillik Coenék világképébe, ahogyan a rájuk jellemző száraz humorban is lubickolhatnak a film során.
Antológia lévén természetesen ebben a filmben is találni jobb és rosszabb epizódokat, de a színvonal többé-kevésbé azért egységes. Az egészen mély résztől (a szekérkaravánról szóló The Gal Who Got Rattled) a majdnem eléggé kibontott történeten át (a postakocsis The Mortal Remains) az egyszeri, de hatásos gegekig (a címadó pisztolyhős epizódja és a James Franco fémjelezte, banditás Near Algodones) széles a skála. A film két mélypontja az aranyásós All Gold Canyon (amivel nincs komolyabb baj, egyszerűen csak szó szerint felejthető) és a hatásvadász drámaiságú, önreflexív, vándorszínészes Meal Ticket. A jó értelemben vett változatosságot növeli, hogy Coenék az egyes epizódokban különböző műfajokat idéznek meg a western-musical paródiától (Tim Blake Nelson dalai imádnivalóak a címadó epizódban) a dickensi drámán át a gótikus horror(paródiá)ig.
Mindeközben a The Ballad of Buster Scruggs felvonultatja a western szcéna összes jellegzetes alakját:
a pisztolyhős, a bandita, a telepesek, az aranyásó, a postakocsi vegyes közönsége mind egy-egy saját minitörténetet kap. A hasonló tablók hátulütője a grandiózus patetikusság – például klasszikus western alkonyán készült A vadnyugat hőskorában MINDEN benne van, így igazából semmi sincs benne igazán. Joel és Ethan Coen ezt szerencsésen kikerüli, pont azért, mert mernek vállaltan kicsik maradni. Nem azt akarják bemutatni, hogy milyen volt a Vadnyugat, hanem azt, hogy milyen volt a Vadnyugat, ahol bármikor meghalhattál. Így egyszerre érintik a vadnyugati élet minden szegmensét, és sikerül belecsempészniük a valódi drámaiságot a sokszor tragikomikus történetekbe sajátos végzet-tematikájuk mentén.
Így lehetséges az, hogy bár a testvérpár korábban is kísérletezett a westernműfajjal (a legdirektebb A félszemű mellett a westernjegyeket tartalmazó Nem vénnek való vidék és Ó testvér, merre visz az utad során), a The Ballad of Buster Scruggs az első igazi westernjük. Most ugyanis nem csupán emberi (víg)drámákat mutatnak be westernkörnyezetben, hanem a western társadalomtudatosságát is átveszik. A Velencében a legjobb forgatókönyv díját elnyerő The Ballad of Buster Scruggs a külsőségei mellett a gondolatiságában is posztmodern western. A vadnyugati élet kaleidoszkópja, az itteni kihívások széles spektrumú katalógusa, amely ugyanakkor emberközeli és esendő marad.
