Mindenki tudja, milyen érzés, amikor minden magyarázat nélkül véget ér egy barátság: értelmetlen és fájdalmas. Martin McDonagh abszurd fekete vígjátéka – melyben újra összehozza Colin Farrellt és Brendan Gleesont –, azonban ezt úgy meséli el, hogy a szakítás tragédiája csak a film vége után mar belénk. Mert A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) közben csak nevetni jut eszünkbe.
Mit jelent Hollywoodban a barátság? A szellemes megjegyzésekkel felszerelkezett, a főhőst támogató, ugyanakkor kiforratlan karakter – amiből Judy Greer mint a mindenkori „legjobb barátnő” egy egész karriert csinált – az átlagos gyakorlat, ha két ember közti plátói kapcsolat ábrázolásáról van szó. Két barát csak akkor lehet egyenlő fél, a kettejük viszonyát pedig csak akkor vizsgálják meg alaposabban a filmek, ha ezt például akció-vígjátéki (Halálos fegyver, Rendes fickók, Női szervek), western (Butch Cassidy és a Sundance kölyök), netán a road movie (Thelma és Louise, Terhes társaság) háttere előtt teheti meg.
Természetesen a buddy movie zsáneréről van szó, mely csak a legritkább esetben szól tisztán a barátságról, hiszen a – főként férfiak közti – kapcsolatról nem lehet csak úgy beszélni: kell hozzá valamilyen ürügy. Kivéve Martin McDonagh-nak. Az ír-angol rendező olyan mély tanulmányt alkotott a barátságról és annak szétesésről A sziget szellemeivel, ami már önmagában abszolút kuriózumnak számít.
Minden más pedig az év legjobb filmjei közé emeli a filmet.
McDonagh az In Bruges (aminek nevetségesen rossz magyar címét nem vagyunk hajlandók használni) után újra Colin Farrell és Brendan Gleeson főszereplésével készített filmet, akik az író-rendezővel együtt visszatértek az ír gyökereikhez. Azonban míg a kultklasszikusban Farrell és Gleeson karakterei fagyos viszonya szépen lassan bajtársiassá melegedett, addig A sziget szellemeiben teljesen ellentétes utat járnak be. Pádraic (Farrell) és Colm (Gleeson) legjobb barátok. A napjaik hasonló monotonitásban telnek 1923 mindentől elzárt ír szigetének falujában: nagyjából ugyanabban az időpontban, úgy délután 2 felé az egyszerű, de annál kedvesebb tehenész, Pádraic megindul öreg cimborája, a muzsikus Colm házához, hogy szokásukhoz híven elinduljanak a kocsmába. Ám ezúttal Colm ügyet sem vet az érkező barátjára, és később is feltűnően kerüli őt. Az értetlenkedő Pádraic hazamegy nővérével, Siobhannal közös otthonába, aki viccelődve igyekszik megnyugtatni testvérét: „Lehet, hogy szimplán csak nem kedvel többé.”
A zseniális Kerry Condon által alakított Siobhanból azonban a próféta – vagy inkább a barátság halálát megjósoló banshee, szellem – szól: Colm nem akar többet Pádraic barátja lenni.
A barátság elvesztése univerzális élmény: a legtöbben átéltük már azt a szívszorító érzést, amikor az az ember, akit a legközelebb éreztünk magunkhoz felszívódik az életünkből – bármi is legyen az oka. A magyarázatot pedig, ahogy itt is történik, sokszor meg sem tudjuk. De miután Colm a szigeten nem tud teljesen eltűnni egykori barátja elől, ezért Pádraic azt teszi, amit mind szeretnénk hasonló szituációban: elhatározza, hogy legalább Colm döntésének okait kideríti. Ezt azonban zaklatásnak, sőt, egyenesen kínzásnak éli meg a férfi. Pedig nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra megutálta a legjobb barátját,
Colm egyszerűen csak többre vágyik, mint a napi sörre Pádraickkal, aki bármennyire is jólelkű, nem túl stimuláló a társasága.
Ráadásul az egyre idősödő, egzisztenciális szorongással küszködő hegedűsnek fontosabb az örökség, amit maga után hagy (például a The Banshees of Inisherin című szerzeménye), mint a – feltehetőleg csak a közelségből és kényelemből kialakult – barátságuk. Ezért a helyzet egyre inkább elfajul: Colm azzal fenyegetőzik, hogy ha Pádraic nem hagyja őt békén, elkezdi levagdosni az ujjait.
Brendan Gleeson teljesen őrült alakítása kézzel foghatóvá teszi Colm frusztráltságát, míg Pádraic fájdalmát és zavarodottságát Colin Farrell testesíti meg hibátlanul. Soha ilyen jól még nem használta a jellegzetes szemöldökét és kiskutyatekintetét; minden szemvillanása, arckifejezése és hangsúlya tükrözi, éppen hol tart Pádraic a gyász fázisaiban. Mert hát a baráti szakítás – ami gyakran mélyebbre tud marni, mint egy románc vége – nem más, mint egy szerettünk elvesztése, amit rettenetesen nehéz feldolgozni. Olyan, mintha figyelmeztetés nélkül lenyisszantanák egy ujjunkat, főleg,
ha a legjobb barátunk a stabilitást képviseli a múltunkban, jelenünkben és jövőnkben, ahogy Pádraicknek Colm.
Azonban bármennyire is tépázza meg a lelkünket Pádraick szenvedése, McDonagh nem tör pálcát Colm felett, sőt: egyik oldal mellett sem foglal állást. Ugyanis időnk sem marad ítélkezni az egyre abszurdabb események mellet. Hiszen ami Colm elrettentéseként indul az hamarosan az országban zajló polgárháborúnál is véresebb viszálykodásba csap át, aminél szórakoztatóbbat már régen láttunk.
Mert bármennyire is úgy tűnik, A sziget szellemei valójában nem egy baljós hangulatú, depresszív film. Akármennyire is szörnyű dolgok történnek a kis ír szigeten, az egész annyira groteszk és bizarr, hogy csak a stáblista legördülése után fogjuk fel, milyen komoly drámáknak voltunk tanúi. Nem csak Colm és Pádraick között zajlik a dráma: Siobhan, Colmhoz hasonlóan Pádraick és az ambíciói közt őrlődik, a Colm kvázi pótlékjaként szolgáló Dominic (Barry Keoghan vulgárisan vicces, mégis megrendítően sebezhető alakításában) mellékszálában pedig egy újabb tragikus sorsot ismerünk meg. McDonagh talán még az In Brugest is felülmúló forgatókönyvét azonban sziporkázóan szellemes, fekete humortól csöpögő párbeszédek alkotják. A gyakran hangos nevetést kiváltó beszólások segítenek átvészelni a Colm és Pádraick csatározását, akik végül is képtelenek kilépni egymás életéből…
A filmet a Velencei Filmfesztiválon tekintettük meg. További cikkeink a rendezvényről az alábbi linken. A sziget szellemei várhatóan 2023. január 26-tól látható a magyar mozikban.
