Kritika

Tarkólövés. Így végzed hát, te is! – The Bar

Egy orvlövész lelő mindenkit, aki a bárból kilép: az ismerős és sajnos sokkolóan aktuális történetet a spanyol kultrendező, Alex de la Iglesia tölti meg eredeti tartalommal. A The Bar szokatlan, de korántsem hibátlan alkotás.

A kortárs spanyol mozi fenegyereke Pedro Almodóvar, de nyomban utána kétség kívül Alex de la Iglesia következik. A több mint húsz éve aktív rendező rendkívül termékeny: még alig múlt el a tavalyi Micsoda spanyol éjszaka! szörnyű emléke, idén már új filmmel jelentkezett. A The Bar egy remek alapszituációt bont ki. Madridban egy átlagos hétköznap forgatagában egy bár látogatói hirtelen fogságba esnek. Az egyik vendéget ugyanis abban a pillanatban, hogy a kocsmából kilép, agyonlövik. Az utcai tömeg szétszéled, a bennrekedtek közül egy férfi némi habozás után az áldozat segítségére siet, de őt is azonnal meggyilkolják.

A kiindulópont számos műfajban a bonyodalom alapja. A katasztrófafilmekben például a süllyedő hajó formájában jelenik meg (Poseidon), a horrorokban külső támadók állnak a menekülés útjában (Hívatlanok), sci-fiben egy űrlény okozza a vesztet (Alien – A nyolcadik utas a Halál), de az is gyakori, hogy a csapatot egy akcióhős menti meg (Túszdráma). Az ezer és ezer példát azért érdemes feleleveníteni, mert valamilyen szinten a film is ezt teszi: rájátszik arra, hogy ez a helyzet ismerős. Rendkívül sejtelmesen csak apró célzásokkal enged következtetni az igazságra. Olyan, mint egy amerikai függetlenfilmes apokaliptikus thriller (Coherence, A meghívás, Otthon, biztonságban) abban az értelemben, hogy a tágabb összefüggések kimaradnak, és csak egy csoport belső dinamikája szolgáltatja a feszültségeket.

The Bar

Kik maradnak a bárban? Elena (Blanca Suárez) egy divatosan öltözött, fiatal nő, akinek lemerült a telefonja, „egyébként sosem menne be egy ilyen helyre”. A másik fiatal – ugyanis a csapatban a harmincasok fiatalnak számítanak – egy belvárosi divatmajom, Nacho (Mario Casas), akit legalább annyira lefoglal a saját külseje, mint modern kütyüjei. A törzsvendégek közé tartozik a bibliai idézetekkel szító csöves, Israel (Jaime Ordónez) és a játékgépfüggő Trini (Carmen Machi). Fontos még megemlíteni a tulajdonos-kocsmárosné Amparót (Terele Pávez), valamint a jólelkű pultost, Sáturt (Secun de la Rosa).

A rendező a felsorolt karakterekre fókuszál. A kamera ki se lép a gyilkosság után a kocsmából, a néző ugyanabban a bizonytalanságban követi az eseményeket, mint a főhősök. A megszokottól abban tér el a film, hogy a hősei teljes mértékben átlagemberek: idősek, elesettek, kicsinyesek és gyávák. Természetes, hogy azonnal egymásnak esnek. A fordulatok egy jó ideig nemcsak azért kiszámíthatatlanok, mert semmilyen biztos információ nem jut el a nézőhöz az események hátteréről, hanem azért is, mert a karakterek nem a megszokott hollywoodi sémákat követik. Az alkalom nem szül orvost: a feszült helyzet nem hozza ki senkiből a bátor megmentőt. Legalábbis a film háromnegyedéig.

Az a furcsa a The Bar esetében, hogy a minőség tekintetében egy enyhe lineáris lejtőn halad folyamatosan lefelé.

Nem percről percre válik egyre rosszabbá, hanem negyedóráról negyedórára. Ráadásul ez mindkét dramaturgiai tényezőre igaz: a gyenge fordulatok révén egyre csökken a feszültség, a karakterek pedig laposabbá válnak attól, hogy megismerjük őket. Különösen az utóbbi fájó: hiába a szereplők állnak a film fókuszában, igazság szerint annyira egysíkúak, hogy nem érdemlik meg a figyelmet. Ugyanaz történt, mint a Micsoda spanyol éjszakánál!, vagyis érzékeltem a szatirikus felhangokat (pl: a csövest mindenki beáldozná), csak nem találtam hitelesnek.

The Bar

A romló színvonalat viszont egy darabig kompenzálják a rendező stílusjegyei. Rendkívül gyorsak a vágások még a párbeszédek közben, olyan tempóban perelnek egymással a szereplők, ami egészen szokatlan a filmekben, de még a színházakban is – csak a valóságban találkozhatunk hasonlóval. Alex de la Iglesia szerintem mindig is abban volt a legtehetségesebb, hogy többnyire képes úgymond láthatatlanul stilizálni. Mindig felismerem a filmjeit, mert megdöbbentő könnyedséggel kezel olyan nyugati tabutémákat, mint a halál vagy a gusztustalan naturalizmus. Ebből fakad, hogy mozijai rendre besorolhatatlanok műfajilag: jellemzően keveredik bennük a horror és a vígjáték (Bűbáj és kéjelgés, A Fenevad napja). Nincs ez másképp a The Bar esetében sem.

Azért is e két filmet említettem, mert a rendező életművében ezek tekinthetők előzményeknek. Ismét visszatér ugyanis a vallás és a hitetlenség ellentételezéséhez, ezúttal Israel karakterén keresztül. És ismét azzal a cinizmussal közelíti meg a kérdést, amit már annyiszor láttunk nála. A félőrült csöves idézetei ütnek a legjobban, pontosabban: egyedüliként. Kár, hogy a figura egészen marginális a The Bar egészét tekintve. A vége felé válik egyértelművé: a film nem képes élni az alapszituációban rejlő lehetőségekkel. Ennek ellenére azok számára, aki belefásult már a hollywoodi sallangokba, kifejezetten szórakoztató élményként maradhat meg.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya