Kritika

Egy másik Brian élete – The Book of Clarence

Ki ez a Jézus és miért csak ő lehet Messiás? – teszi fel a kérdést a The Book of Clarence címszereplője. Jeymes Samuel második játékfilmje egy abszurd alapszituációval dobja magasra a labdát, ám később nem sikerül azt leütnie.

Míg a globális moziközönség Denis Villeneuve kolosszális Dűne-folytatásával van elfoglalva, addig Hollywood előrukkolt egy újabb filmmel, amely a „messiáslét” áldását és terhét veszi górcső alá – ezúttal játékosabb, komikusabb hangnemben.

A The Book of Clarence már címében is bibliai utalást tesz, ókori világában pedig bibliai alakok (Jézus Krisztus, a 12 apostol, Poncius Pilátus) keverednek el a film által hozzáadott karakterekkel.

Az így született cselekmény ugyan megtartja a keresztre feszítés történetének főbb csomópontjait, hatalmas zárójelet nyit Clarence fiktív alakján keresztül és szemérmességet félretéve kínál alternatív történelmet egy olyan Jeruzsálemmel, melyben feketék és elnyomó (fehér) rómaiak élnek.

A brit zenész-filmkészítő Jeymes Samuel második nagyjátékfilmje őrült vállalkozás a javából, egy ízig-vérig posztmodern pastiche, ami végül nagyot hasalt a mozikasszáknál – nem véletlenül. A keresztény hívők számára blaszfémia, a profán szórakozásra vágyóknak pedig túlságosan laposnak és zavarba ejtően drámainak hathat a végeredmény.

Jeruzsálem, Kr. u. 33: Clarence (LaKeith Stanfield), a közösség hitetlen lókötője egy elvesztett fogadás miatt olyan adósságba veri magát, amelyből nem látja a kiutat. A helyi alvilág főnöke alig várja, hogy eltegye őt és barátját (RJ Cyler) láb alól, mindeközben egyre távolabb kerül attól, hogy meghódítsa a nemes lelkű Varinia (Anna Diop) szívét. Egyetlen szerencséje, hogy Clarence furfangos lélek. Ehhez mérten kitalálja, hogy beáll Jézus 13. apostolának, így szerezve magának védelmet. Terve bár sikertelen, kalandozásai alatt megismeri a halhatatlan Barabbást (Omar Sy), aki mély odaadással kezdi el szolgálni. Belátva, hogy az apostoli út járhatatlan, Clarence még nagyobbat álmodik:

elhatározza, hogy ő lesz a Messiás.

Amit a film alaptörténete épp csak sugall, hogy a The Book of Clarence felvállaltan omázs, egy olyan önreflexív játék, amely az 1950-es évek Hollywoodjának bibliai és ókori eposzait idézi (lásd Ben-Hur vagy Tízparancsolat). Innen nézvést a régi stúdiófilmek „patyolatrealizmusát” visszhangzó látvány és jelmez, az akciót fémjelző lovaskocsik vagy az ún. írisz-effektus alkalmazása – aminek segítségével Samuel a kép egy-egy részletét kiemeli – mind-mind nosztalgikusnak hatnak. Ezt a stilárisan is megjelenő múltba nyúlást ellenpontozza az eszméletlenül virtuóz, kortárs trendeket követő kameramozgás, a fürge vágás és az anakronisztikus hip-hop zene, amit maga a rendező szerzett a filmhez. A különböző korok egybemosása természetesen nem csak filmtörténeti szinteken nyilvánul meg, gyakran a humor éppen abból adódik, ahogy az ókori világ a mi jelenünkhöz hasonul. És persze maga a forgatókönyv is különböző szövegek ütköztetésének eredménye. Itt érdekes módon nem csak a Biblia kerül bele a mixbe – Barabbás Akhilleusz-sarkán keresztül a görög mitológia szintén bekacsint.

Ez a nagyon gazdag és fesztelen egyveleg könnyed szórakozást ígér, de az összképet tekintve hamis prófécia marad.

A The Book of Clarence nem használja ki abszurd alaphelyzetét, a nagy nevetések nem jönnek el, ehelyett lassan a teljes film egy furcsa drámává torzul.

A rendező zavaros fejtegetésekbe bocsátkozik hitről és tudásról, mindeközben rafkós főhőséből hiteltelen karakterfejlődést erőszakol ki. Nem derül ki, hogy a szélhámos Clarence mégis milyen külső-belső hatás miatt kezd el pozitív irányba változni. Ami egyértelmű, hogy az író-rendezőben motoszkál a szándék, hogy mélyenszántó üzeneteket adjon át. Ami kevésbé egyértelmű, hogy pontosan melyek lennének ezek.

Adott az alternatív történelmi szcéna, melyben nem zsidók és rómaiak, hanem fekete és fehér bőrszínű emberek feszülnek egymásnak. Azonban a The Book of Clarence-nek nincs kapacitása bárminemű épkézláb tézist megfogalmazni a folyamatosan pörgő, fordulatéhes cselekmény mellett – túl azon, hogy az elnyomás és a diszkrimináció elítélendő.

A film tehát nem tud egyszerre totálisan agyament és elgondolkodtató lenni, úgy, ahogy azt talán legközelebbi rokona, a Brian élete tette.

Még úgy sem, hogy a menthetőt egy igazán talpraesett szereplőgárda menti. A nemrég modern Júdást alakító LaKeith Stanfield otthonosan mozog a szeretnivaló bajkeverő szerepében, RJ Cyler lazán hozza a szíve mélyén jámbor legjobb barátot, a nemzetközi sztárrá érett Omar Sy pedig pezseg, mint mindig. Megjegyzendő, hogy különös meglepetésként egy-egy kisebb szerepben feltűnik a brit színjátszás három hercege is, Benedict Cumberbatch, James McAvoy és David Oyelowo – megmosolyogtatóan komolytalanul.

Meglehetősen ritkán elhangzó bírálat, de a The Book of Clarence legnagyobb hibája, hogy az abszurd alaphelyzet dacára fél igazán őrült lenni, kitartóan bugyuta lenni, mintha derogálónak tartaná a puszta vígjáték besorolást. Vigaszdíjként a lapos forgatókönyvet a kellően őrült, számos bravúrt tartalmazó audiovizuális világ kompenzálja és persze a színészek, de ennél többre lett volna szükség. Így Clarence is csak egy lesz a felejthető próféták közül – nem is csoda, hogy könyve időközben elveszett.  

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com