Kritika

Teljesen barátok – A fiúk a bandából

Hét meleg barát készülődik egyikük születésnapi bulijába. Bevásárlás, taxira várás, öltözködés, zenés montázs. Szóval a Netflix már megint csinált egy melegfilmet? Aztán A fiúk a bandából elindul, és kiderül, hogy jóval több van benne.

Joe Mantello neve valószínűleg az olvasónak is olyan ismeretlen, mint nekem, pedig színészként idén a Hollywood című minisorozatban tűnt fel, sőt 1997-ben rendezte első nagyjátékfilmjét. Azóta nem jelentkezett filmmel, de a Szerelmi csetepaté elég sok hasonlóságot mutat a most bemutatott A fiúk a bandábóllal. Az 1968-as történet először (és gyakorlatilag snittről snittre ugyanígy) 1970-ben került mozikba, az akkori fiúkat William Friedkin (a zseniális Az ördögűző direktora) rendezte Matt Crowley színdarabjából.

A mostani feldolgozásban a rosszul öregedett kézikamerás realizmust egyfajta queer romantika váltotta fel flashbackekkel és színekben gazdag díszletekkel. Minden egyéb ugyanaz maradt. A cselekmény, a kosztümök, a dialógusok, de gyakran még a beállítások is tükörképei az 1970-es filmnek. Mindig érdekes egy ennyire hű remake, itt sincs ez másként. Mantello állítása, hogy a meleg (vagy LMBTQ) társadalom és annak problémái ugyanazok, mint ötven évvel ezelőtt. A fiúk a bandából akkor egy kamaradrámába csomagolt polgárjogi film? Nos, nem egészen.

A-fiúk-a-bandából-Jim-Parsons (1)

Michael (Jim Parsons) öt meleg barátját magához invitálva kívánja megünnepelni a hatodik barátjuk születésnapját. A lakás és önmaga kicicomázása közben nem várt hívást kap. Egyik heteroszexuális egyetemi barátja hívja fel őt sírva, hogy beszélnie kell vele. Michaelnek sikerül leráznia, de Alan (Brian Hutchison) az est folyamán a megbeszéltek ellenére mégis beállít. A laposan induló és langyos (ba dumm, tss) film hirtelen olyan feszültséggel telik meg, hogy a felkészületlen néző alig bír megmaradni a fotelben. A homofób figura hamar összetűzésbe kerül a melegségét véka alá nem rejtő Emoryval (Robin de Jesus) és ezután már a többieket sem különösebben érdekli nemi identitásuk nyilvánossága. A feszültség csúcspontján pedig megjelenik az ünnepelt is.

Harold szerepében Zachary Quinto (a J.J. Abrams féle Star Trek filmek Spockja) a film valódi gyöngyszemeként mindenkit lejátszik.

Kijelenthető, hogy minden karakter megtalálta a hozzá illő színészt. Matt Bomer, Andrew Rannells, Michael Benjamin Washington, Tuc Watkins és az eddig említettek is remekül játszanak. A film jobban kiemeli Parsons karakterét, és az Agymenők Sheldonja állja a sarat és a cselekmény valódi katalizátora lesz. Quinto megjelenése után viszont mindenki a sarokba húzódhat. Rendkívüli módon tölti meg élettel, lazasággal a karaktert, és teszi ezt sokkal jobban, mint Leonard Frey (Hegedűs a háztetőn) az eredetiben. Harold lesz a buli és a film igazi királya, akit trónra ültet a kamera is, a többiek ezután legjobb esetben is csak udvari szolgák lehetnek, ami a film egyik legnagyobb hibája is. Az ünnepelt érkeztével az erőviszonyok is átrendeződnek, a szereplők közti árok már nem a meleg-heteró vonalon választja el őket, és többen tényleg a sarokba állnak.

Egy egyéjszakás kamaradráma kettőn áll vagy bukik: a szereplőkön és a dialóguson.

Crowley és közvetve Mantello egyike sem bízott annyira magában, hogy a fiúk számát redukálja. A lehetőségekhez mérten a legtöbb szereplőt próbáltak belezsúfolni a cselekménybe, hogy fenntartsák a figyelmet, holott az amúgy is megmaradt volna. Mindegyik fiú megkapja a maga tíz percét, de valaki csak a kötelező köröket futja, utána mintha teljesen eltűnne a cselekményből.

A-fiúk-a-bandából-Jim-Parsons

A fiúk a bandából második felében előtérbe kerül az emlékek feldolgozása és az elfojtott szerelmek feltörő indulata. A néző igazán csak ekkora érti meg, hogy miről is akar szólni a film: melegnek lenni a ’60-as évek Amerikájában valójában egy lelki harc önmagunkkal szemben. A folyamatos és olykor fárasztóan gyorsan sorjázó dialógusokat a film ezen pontján már megszakítja a csend. Az a csend, ami jóval többet mond el egy korról, egy érzésről, egy szubkultúrát megtöltő egyénekről akár a kívülállóknak is.

A fiúk a bandából egy utóbbi időben népszerűvé vált filmcsoporthoz tartozik, aminek előzményét valahol annak eredetije kínálta.

A Teljesen idegenekkel felélesztett kamaradráma formáját már a ’20-as évektől ismeri a filmművészet, és a hatvanas években a számuk csak nőtt. Az azóta számos remake-et (BÚÉK) megélt olasz film azonban műfajszerű elemekkel is megáldotta a kammerspielt. Az egy éjszaka alatt lejátszódó és egy helyen végbemenő baráti kapcsolatok le és újraépítését azonban A fiúk a csapatban (1970) már jóval a méltán piedesztálra emelt Teljesen idegenek előtt véghez vitte. A műfajosodáshoz viszont az idei A fiúk a bandából nem igazán járul hozzá. A remake új adalékkal nem szolgál az 1970-es filmhez képest, inkább helyenként csiszolja azt.

A visszaemlékezések, valamint a pár betoldott, lakáson túli jelenet a cselekmény elején és végén mind azt mutatják, hogy a rendező minél jobban ki akarta nyitni az amúgy rendkívül egységes tér-időt. Mantello valószínűleg látta, hol lehet túllépni az eredetin, és ez a cselekmény Szólíts a nevedenesítése. Mégis, valamiért nem sikerült beteljesítenie tervét, így csak néhány ki-kikacsintás maradt egy érzelmesebb, időben és térben szétfolyó világra.

A fiúk a bandából nem lesz a szíveket meghódító meleg-film, mint akár a Holdfény. A Netflix filmje megmarad azon keretek közt, amit a formája kínál neki: egy hétköznapokon kívüli éjszakának, ahol valami valódi történik. Valódi abban az értelemben, ahol az ott lévők levetik álarcukat és kimondják az amúgy kimondhatatlant. A néző hasonló helyzetben van, ha elfogadja a film kérését. A játékidő erejéig kiszakadhat az utcáról, betekinthet az afölé magasodó tetőlakásba és egy lehet a fiúk közül a bandából.

Nagy Tibor

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya