Kritika

Ismerős vizekre evezve – The Boys in the Boat

The-Boys-in-the-Boat-Callum-Turner

George Clooney legújabb rendezése, a The Boys in the Boat nem tartogat ugyan túl sok meglepetést vagy váratlan húzást, de amennyiben nem vagyunk beoltva a sportfilmek kötelező, helyenként pátoszos fordulatai ellen, és nosztalgiával gondolunk vissza a kilencvenes évek középköltségvetésű filmjeinek egyszerű, mégis lélekemelően inspiráló történeteire, egy jó érzékkel elmesélt, klasszikus sportfilm-élménnyel gazdagodhatunk.

Gyakran előfordul filmeknél, hogy a nosztalgiára apellálnak: megidéznek egy adott korszakot zenékkel, ruhákkal, egy elrajzolt, sosevolt világot teremtve a múlt azon elemeiből, amikre szívesen emlékszünk vissza. George Clooney legújabb rendezése, a The Boys in the Boat a harmincas évek Amerikájába repíti a nézőt, valódi múltidézése, nosztalgiafaktora azonban nem erre a korszakra irányul.

Aki a kétezertízes évek előtti időkben nőtt fel, és akkortájt vált aktív filmfogyasztóvá, annak feltűnhetett, hogy az elmúlt időben a streaming-szolgáltatók térnyerésével, a tévé mint fő filmnézési forrás háttérbe szorulásával és a kevesebb film, de az indokoltnál nagyobb költségvetés elvének érvényesülésével szinte teljes egészében eltűnt, kiveszett egy korábban igencsak meghatározó filmcsoport. Azok a filmek, amik átlagos költségvetésből, egy-két sztár szereplésével egy másfél-két órában elmesélhető egyszerű, de érdekes történet filmre adaptálását célozták be. Azok a filmek, amiken szombaton főműsoridőben mindenki elbambulhatott, vagy amit kikölcsönözhettél a tékából, ha valami olyan filmre vágytál, amiben a család minden tagja találhatott maga számára valami érdekességet.

Néha azért előfordul, hogy egy-egy új megjelenés kapcsán megállapíthatjuk, hogy na, ilyen filmek ma már nem készülnek – ami azt mutatja, hogy olykor-olykor, időről időre azért mégis. Itt van például a The Boys in the Boat. Klasszikus értelemben vett sportfilm, hozza a műfaj minden kötelezően elvárt elemét. Nem is akar több lenni, mint egy felemelő történet pár fiatalról, akik talán még maguk se gondolták volna, hogy kitartó munkájukkal a szegénysorból egészen a berlini olimpiáig küzdhetik fel magukat.

The-Boys-in-the-Boat-Joel-Edgerton

A gazdasági világválságtól sújtott 1930-as évek Amerikájában Joe Rantz (Callum Turner) lelkesen és elhivatottan koptatja nemcsak cipője talpát, de a washingtoni egyetem padjait is. A maga szűkszavú módján szorgalmas és kitartó fiú életét azonban megkeseríti a pénzhiány, így – sok hasonló, lyukas cipőben járó sorstársával együtt – jelentkezik az egyetemi evezőcsapatba. Nem is annyira a sport szeretete, mint inkább a vele járó anyagi juttatások reményében. Az embert próbáló felkészülési folyamat után összeáll a nyolctagú csapat, és jöjjön akár szerelmi bonyodalom, pénzszűke, családi konfliktus vagy váratlan betegség, meg sem állnak egészen az 1936-os berlini olimpiáig.

A The Boys in the Boat egyszerű, de mégis inspiráló történet egy maréknyi fiatalról, akik kitartásukkal és tenni akarásukkal felküzdik magukat egészen a sportág élmezőnyébe,

hála a poetikus bölcsességeket szállító, öreg hajókészítőjük és az apai szigor ellenére is mindvégig igazságos edzőjük támogatásának. Joel Edgerton Ulbrickson edzője nem mond nagy könnyfakasztó motivációs beszédeket, és nem is uralja le alakításával fiatal pályatársait – egy valódi, jó edzőhöz méltóan megbízható jelenlétével támogatja a többiek játékát.

A The Boys in the Boat a sztárcsináló főszerepet a Legendás állatok-trilógiából ismert Callum Turnernek szánja, aki tejfölszőkére színezett hajával, kisportolt alkatával és kisfiúsan elálló füleivel szinte ragyog az aranysárgára színezett képsorokon.

A streaming-korszak ugyan némileg megnehezíti, hogy újabb mozisztárok termelődjenek ki, a 2020-as évekre azonban felsorakozni látszanak az új generáció szívtiprói.

A szintén aktualitásnak számító A levegő uraiban is bizonyító Turner így méltán csatlakozhat a figyelmünkre igencsak méltó, feltörekvő filmcsillagok csapatához, mely a jelenlegi állás szerint – a teljesség igénye nélkül – az Elvis és a Priscilla két Elviséből, Austin Butlerből és Jacob Elordiból, a Normális emberek és a Volt egyszer egy nyár Paul Mescaljából, A sziget szellemeiért egy Oscar-jelölést is bezsebelő Barry Keoghanből, vagy az éppen legutoljára a Vaskaromban is bizonyító Harris Dickinsonból és Jeremy Allen White-ból áll.

The-Boys-in-the-Boat-Callum-Turner

Callum Turner sztárpotenciálja azonban elvonja a figyelmet a film lényegéről: a csapatról. Pedig a sportfilmek, pláne a jókora hátrányból induló csapatokra fókuszáló sportfilmek legérdekesebb komponense a tagok dinamikája, összekovácsolódása, a közös sikerek és kudarcok során szövődő barátságok. Hiába hangsúlyozzák a The Boys in the Boat szereplői a csapatmunka fontosságát, hiába mondja el Ulbrickson edző is, hogy ezentúl úgy tekintsenek magukra, mintha egyetlen versenyló nyolc különálló végtagjai lennének, ha ez pusztán csak dialógus szintjén jelenik meg, de a történetvezetés nem igazodik hozzá.

Joe evezőstársai iránt csak annyit érzünk, bárcsak többet tudnánk róluk. A fiú semmitmondó, sok bonyodalmat nem tartogató szerelmi szála túl sok időt vesz el a további nyolc fiú megismerésének rovására. Ketten képesek csak igazán kiemelkedni közülük: a betegségével az olimpiai szereplésüket is veszélybe sodró, félszeg zongorista, és a kicsi, de annál nagyobb hangú kormányos, aki ha egyszer fölcsatolja magára régimódi megafonját, azonnal képes élettel megtölteni a lassan csordogáló filmet.

A The Boys in the Boat legnagyobb erőssége a versenyszekvenciák:

a jó érzékkel vágott, ízlésesen fényképezett, izgalmas jelenetsorok látványosságukkal kiemelik a sport szépségét, vonzóvá tehetik az evezés terén korábban nem járatos néző számára is. A film utolsó fél órája adja azt, amire az elmúlt másfélben vártunk: a filmtechnikailag remekül kivitelezett, feszült versenyszituációban nem elég, hogy a fiúknak ország-világ előtt kell bizonyítaniuk rátermettségüket, a berlini olimpia még történelmi kontextusából fakadóan is tartogat izgalmakat (Hitler már ott leselkedik a lelátón, fiatal főszereplőink pedig valószínűsíthetően az elkövetkezendő éveket az edzőterem helyett a harcmezőkön töltötték). Itt egyesül mindaz, ami a középszerből kiemelkedővé tehette volna a The Boys in the Boatot – kár, hogy a fináléra talált csak igazán magára.

A The Boys in the Boat régimódi történet, régimódi módon elmesélve, de ez önmagában még nem értékítélet. Ahogy önmagában még az se érdem, hogy

egy letűnt korszaknak állít emléket – a harmincas években játszódó történet ellenére valójában a nyolcvanas-kilencvenes évek filmgyártásának.

Azoknak a filmeknek, amiket egykor természetesnek vettünk, ma viszont már nosztalgiával gondolhatunk vissza azokra az időkre, amikor még a The Boys in the Boathoz hasonló filmekkel volt tele a moziműsor, ilyen filmeket sugárzott esténként a tévé. A helyes megállapítás tehát nem az, hogy ilyen filmek ma már nem készülnek. Hanem, hogy nem annyi, mint egykor. Így viszont nagyobb az öröm, ha időről időre mégis felbukkan egy ilyen darab, ami után elégedetten bólinthatunk, hogy „na, jó kis film volt ez” – de a The Boys in the Boat sem a filmvilágot nem fogja megváltani, sem a befogadóban nem hagy egy kellemesen eltöltött két óránál mélyebb nyomot.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!