Kritika

Rossz leosztás – The Card Counter

A The Card Counter Oscar Isaac segítségével igyekszik szembesíteni Amerikát az Abu Ghraib börtönben történt kínzásokkal. Ám amilyen expliciten beszél Paul Schrader az eseményekről, olyan keveset mond – túlságosan lefoglalja ugyanis, hogy a sportfilm látszatát keltse egy pókerbajnokság bemutatásával.

Az iraki háború korai szakaszában, 2004 áprilisában hozott nyilvánosságra a CBS News fényképeket az Abu Ghraib városában lévő börtönből. A képek megdöbbentették az egész világot: a 2001-es támadás által igazolt, és ezáltal nemes küldetésnek érződő „terror elleni háború” katonáit ábrázolták, akik a fotókon embertelenebbnek bizonyultak a terroristáknál is. Bár valószínűleg soha nem fog kiderülni az összes részlet, de az biztos, hogy közel egy éven át az amerikai hadsereg és a CIA egyes tagjai – férfiak és nők egyaránt – háborús bűnöket követtek el, emberi jogokat sértettek meg: többek között alvásmegvonással, extrém hideggel és hővel, fülsiketítően hangos zenével kínozták az iraki hadifoglyokat, illetve szexuálisan, fizikailag és mentálisan bántalmazták őket, melybe többen bele is haltak. A kiszivárgott képeken lévő katonákat börtönbe zárták, de alig néhányuk kapott súlyosabb ítéletet, és senkit nem vádoltak meg gyilkossággal. A legtöbben – főleg a vezetők, akik jóváhagyták a kínzásokat – megúszták némi lefokozással és a fizetésük csökkentésével.

Ez Amerika egyik legsötétebb szégyenfoltja, ám ennek ellenére ez idáig meglehetősen keveset foglalkozott vele Hollywood. Érintőlegesen ugyan megjelent Az ítélet: család egy részében, illetve Az ember gyermeke című filmben is, de egyik sem ábrázolta olyan expliciten a történteket, mint ahogy azt most Paul Schrader tette a The Card Counterben. A főszereplő, William (Oscar Isaac) szubjektív, halszemoptikával eltorzított visszaemlékezésein keresztül látjuk a hírhedt fotókat idéző díszletekben a rabokat kínzó és a velük fényképezkedő katonákat.

Ez ugyan már a múlt, de Williamnek mégis a mindennapjai része:

nyolc évet bűnhődött a tetteiért, de még mindig kínozza őt a lelkiismerete – elsősorban a rémálmaiban. Ébren töltött óráit ugyanis szerencsejátékkal tölti, az agyát pedig kártyák számolásával foglalja le. Mesteri szintre fejlesztette a biztos győzelmet black jackben, a módszerét pedig akkurátusan el is magyarázza a nyitójelenetben, ami végül feleslegesnek bizonyul. A The Card Counterben ugyanis nem black jacket játszanak, hanem pókert, azt azonban már nem tudjuk meg, William hogyan – ha egyáltalán! – számolja a lapokat ez utóbbiban. Na de nem azért, mert oly kevés figyelmet kapna a póker, épp ellenkezőleg: aránytalanul nagy hangsúly kerül a pókerbajnokságra, amire William vezeklésképpen nevezett.

Hogy egy kártyaverseny hogyan enyhíthet a mardosó bűntudatán? A bajnokság nyereményével tervez segíteni egykori katonatársa fiának, Cirknek (Tye Sheridan) egy erőszakmentes, nyugodt élet elkezdésében. William ugyanis pontosan tudja milyen, amikor elkap az agresszió gépszíja, köszönhetően a Willem Dafoe által szenvtelen kegyetlenséggel alakított John Gordo közbejárásának, aki személyesen vezette át Abu Ghraib börtönének kapuján. Gordo ezredest azonban, aki a fiktív értelmi szerzője a kínzásoknak Williammel ellentétben nem vonták felelősségre a börtönben történtekért, sőt:

megbecsült szakemberként tartja őt számon a világ.

Az Abu Ghraibbeli események tehát alapvetően meghatározzák Williamet, akit Oscar Iscaac kész karaktertanulmánnyá változtatott: hatalmas precizitással reprezentálja a poszttraumás katona pszichéjét, aki a vezeklés és bosszú vékony határán egyensúlyoz. Isaacnek három filmjét is bemutatták a Velencei Filmfesztiválon (a The Card Counter mellett a Jelenetek egy házasságbólt és a Dűnét), és mindháromban merőben különböző alakítást nyújtott – Williamként messze a legminimálisabb eszköztárral mutatja be a legmélyebb érzelmeket. Isaac játéka és börtön flashbackjei a film legerősebb pontja, azonban szinte elvesznek a Schrader által épített óriási kártyavár alatt. Mert bármennyire is fontos téma az Egyesült Államok kortárs történelmének eme mélypontja – és valójában ez lenne a film lényegi része – az író-rendező szignifikánsan kevesebb figyelmet szentel neki a pókerbajnoksággal szemben.

Csak épp indokolatlanul: a The Card Counter sportfilm-aspektusa lapos, a játszmák nem elég izgalmasak, bármekkora is legyen a tét. Hiszen a póker a sakkhoz hasonlóan könnyen monotonná és unalmassá válhat a laikusok számára, éppen ezért dinamikus rendezéssel, illetve erősen azonosulható karakterekkel (akikért őszintén szoríthatunk) kell élvezetesebbé tenni – pont, ahogyan azt A vezércselben láthattuk. A Netflix szériája mesterkurzust tartott abból, hogyan lehet több kör sakkmérkőzéssel úgy lekötni a néző figyelmét, hogy az még akkor is szurkoljon Beth-nek, ha nem is tudja, pontosan mit művel a lány a táblán. William azonban nem Beth: hiába kap egy olyan szerelmi szálat, amiben csak úgy szikrázik a levegő közte és a Tiffany Hadish által alakított La Linda között, de még Cirkkel is hiába törődik, ezek nem bizonyulnak elégnek ahhoz, hogy elnyerje a feltétel nélküli szimpátiánkat. Ezen kívül pedig tudjuk, hogy nem a bajnokság főnyereménye a valódi tétje a történetnek.

Hanem az, hogy William és vele együtt Amerika képes legyen szembenézni a lelkiismeretével – a kártyák és zsetonok háttere előtt.

Azonban az utolsó körben Schrader rossz kártyát húzott, mikor úgy döntött: a pókert helyezi előtérbe úgy, hogy ezzel együtt szinte semmilyen funkciót nem kap a játék. Hacsak nem számítjuk a gyenge allegóriát annak reprezentálására, hogy William remekül képes kiismerni az ellenfeleit és megtalálni azok gyenge pontjait – ahogy a börtön rabjainak is.

Éppen ezért azt kell mondanunk, hogy Schradernek ezúttal bad beatje volt. Mert a The Card Counter fontos film is lehetett volna. Egy olyan történet, ami egy pókerbajnokság álcája mögé bújva rántja le a leplet az iraki háború egyik leggusztustalanabb amerikai bűncselekményéről (tehát kezdetben Schradernek nyerő kártyái voltak). Ám a megvalósítás kissé döcögősen sikerült. És most nem arról van szó, hogy öt nappal a forgatás befejezése előtt le kellett állítani a munkálatokat egy stábtag pozitív COVID-tesztje miatt, hanem az aránytalan, vontatott narrációra, a súlyos téma végső soron súlytalan kidolgozására – hiszen a rengeteg vér és a felkavaró flashbackek inkább csak sokk hatásként működnek – és arra, hogy Schrader ezúttal túl sokat markolt, így végül elveszítette a játszmát.

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés