Kritika

Dallamos levelek – The Color Purple

„Néger vagyok, szegény, az is lehet, hogy ronda, de Istenem, itt vagyok! Itt vagyok!” – idézet az amerikai irodalmi kánon egyik legfontosabb regényéből, a Bíborszínből (The Color Purple), mely erőteljes műből immár a második filmes, ráadásul zenés adaptáció készült el 2023-ban. Vajon képes volt megragadni az új feldolgozás alapműve forradalmiságát?

A The Color Purple története 1909-be kalauzolja vissza nézőjét, az Egyesült Államok déli részén található, Georgia állambeli Hartwell kisvárosába. A tinédzser korú Celie-t (Phylicia Pearl Mpasi/Fantasia Barrino) és húgát, Nettie-t (Halle Bailey/Ciara) abuzív édesapjuk, Alfonso (Deon Cole) neveli. Az idősebb lány már második gyermekével várandós Alfonso-tól, és miután Celie megszüli gyermekét, erőszakos apja elszakítja tőle újszülöttjét pont úgy, ahogy első gyermekével is tette. A szülést követően Alfonso újabb csapást mér a szülésből éppen csak felocsúdott Celie-re: a három gyermekes és özvegy helyi farmerhez, Albert „Mister” Johnson-hoz (Colman Domingo) kényszeríti idősebb lányát. Celie végzi az összes háztartási munkát, neveli mostohagyermekeit, és

elviseli férje kéretlen – és édesapja tetteihez nagyon is hasonlító – szexuális közeledését és bántalmazását.

Egy nap Nettie állít be hozzájuk, menekülve Alfonso immár felé irányuló abúzusától. A két testvér örömteli egyesülése nem tart sokáig: miután Nettie egyértelműen visszautasítja házigazdája szexuális közeledését, Mister puskával üldözi el birtokáról. Nettie utolsó ígérete szerint mindennap írni fog nővérének, amíg csak életben van. Ettől a pillanattól kezdve indul el Celie a valódi felnőtté válás felé, utazását pedig számos epizódszereplő fogja kísérni, nehezíteni, megkönnyíteni, de legfőképpen tarkítani.

A The Color Purple alapjául Alice Walker 1982-es Pulitzer-díjas regénye szolgál, amiből korábban nem kisebb művész készített filmet, mint Steven Spielberg.

A legendás rendező 1985-ös nagyjátékfilmjének társproducere és egyben zeneszerzője a zenei világban már az ’50-es évektől jelenlévő, és szakmailag többszörösen elismert Quincy Jones volt.

Spielberg és Jones visszatértek producerként a 2023-as adaptációhoz karöltve azzal az Oprah Winfrey-vel, aki nemcsak a ’85-ös film egyik legfontosabb karakterét, Celie mostohafiának harsány és nagyhangú feleségét, Sofia-t keltette életre – és Oscar-jelölést kapott a karakter megformálásálért – hanem a könyv 2005-ben Broadway-en debütáló musical feldolgozásának is producere volt. Ezen háttérinformációk birtokában nem meglepő, hogy

a The Color Purple Blitz Bazawule rendezésében készült új feldolgozása az 1985-ös film és a 2005-ös musical „szerelemgyereke”.

A 2023-as változatban olyan színészek, előadóművészek jelennek meg, akik már a Broadway változatban is bizonyítottak: Danielle Brooks – átvéve Winfrey-től a stafétabotot – Sofia, Fantasia Barrino pedig a központi karakter, Celie szerepeit keltették ismét életre, képviselve ezzel a mozgóképes és színpadi változat egyesülését.

A Spielberg-féle feldolgozást a számos szakmai elismerés és díjra való jelölés mellett nem kevés negatív kritika is érte: sokan nehezményezték, hogy egy ennyire afroamerikai/afrikai kultúrát, történelmet és karaktereket tartalmazó történetet egy fehér alkotó rendezett meg egy másik fehér férfi (Menno Meyjes) forgatókönyve alapján.

A 2023-as The Color Purple már egy valóban afrikai/afroamerikai származású rendező és forgatókönyvíró együttműködéséből született meg.

A 2000-es években főleg zeneiparban tevékenykedő, Ghánából származó Bazawule csekély mozgóképes sikerei 2018-tól datálhatóak, míg a forgatókönyvet jegyző Marcus Gardley is csupán a 2010-es évektől vált ismertté színdarabjai révén.

Spielberg az alapmű brutális őszinteségét és vulgaritását egy nagyon hagyományos értelemben vett történelmi/kosztümös dráma formájába csomagolta. A főhősnő belső gondolatai a könyvben húgához és Istenhez intézett levelezések formájában jelennek meg, az 1985-ös adaptációban a leveleket felváltja az ekkor pályakezdő Whoopi Goldberg Celie-jének narrációja. Az új változat alkotói a musical műfajának minden eszközét felhasználva jelenítették meg a főszereplő belső gondolatiságát: látványos koreográfiák, dalbetétek és csupán Celie fejében létező performanszok útján kísérjük végig a lány felnőtté válását.

Bazawule nem titkolt célkitűzése volt, hogy hősnőjét ne csupán áldozatként, hanem igazi túlélőként mutassa be.

Az olyan álomjelenetek, mint amikor Celie egy gramofon tetején táncol férje gyermekkori, és azóta híres dzsessz énekessé vált szerelmével, Shug Avery-vel (Taraji P. Henson) elméletben azon célt szolgálták, hogy a lányban rejtőző életerőt és reményt erősítsék a nézőben.

Hiába minden nemes szándék, sajnos a 2023-as film legnagyobb hibája, hogy nem volt képes integrálni a 2005-ös musical elemeit története szövetébe: ahelyett, hogy a zenés/táncos betétek továbbépítenék a karakterrajzokat – ami a musical műfajának egyik legfőbb jellemzője – csupán megakasztják a történet folytonosságát, valamint a filmben látható erőszakos, abuzív és megrázó jelentekkel párosítva inkább az elidegenítést és abszurditást erősítik a nézőben.

A The Color Purple legfőbb erénye igazából nem az új nézőpontnak köszönhető, hanem a rendkívül erős alapmű történetének és karaktereinek.

Celie öntudatra ébredése nem csupán egy egyszerű felnövéstörténet, hanem a pikareszk regények erős műfaji hagyományaihoz nyúl vissza: az alacsony sorból származó és hányattatott sorsú főhős felemelkedéstörténete segítőkkel és antagonistákkal megfűszerezve.

Ezen kísérők már önmagukban is megkapó életutakkal bírnak. A már fentiekben többször kiemelt Sofia meggondolatlan szókimondása, és az amerikai társadalomban intenzíven jelenlévő rasszizmus miatt kerül börtönbe, míg az egyházi közösség szemében tisztátalan munkát végző Shug szakadatlanul próbál ismét közel kerülni elhidegült lelkész édesapjához.

Még a főként negatív karakterként mutatott Mister tetteire is találhatunk magyarázatot egy beteljesületlen szerelem és egy rossz apa-figura képében.

A pikareszk regényekről szólva erősen hiányoltam egy olyan aspektusát a történetnek, amit az 1985-ös film fontosnak tartott kiemelni, de valamiért a 2023-as változatban már nem kapott elég hangsúlyt: a tanárnak készülő Nettie olvasni tanítja nővérét, és nem véletlenül Charles Dickens Twist Olivér című könyvét olvassák fel együtt, melyben szintén egy szerencsétlen sorsú kisfiú felnövés-történetét követjük nyomon. Az új adaptációban ezen rendkívül okos és önreflektív történetszálból csupán egy felejthető duett maradt meg a két nővér között.

Így minden karakterfejlődés, valamint szimbólum és utalás a zenés szekvenciák árnyékában ragad.

Vannak olyan momentumai az alapműnek, amiket mindkét feldolgozás elég fontosnak tartott megtartani. Idetartozik az az erőteljes jelenet, amikor a sokféleképpen és sokszor bántalmazott Celie fejében szöget üt a gondolat, hogy milyen egyszerű is lenne Mister torkát elmetszene, miközben borotválja őt. Mégis a legfontosabb szál a két nővér egymásra találásának kezdő és végpontja: Mister szándékosan visszatartotta Nettie Celie-nek írt leveleit, mely levelekből kiderül, hogy Nettie ahhoz a családhoz szegődött, akik magukhoz vették nővére gyermekeit, és misszionáriusként tevékenykednek együtt az őshazában, Afrikában.

Ehhez a gondolathoz kapcsolva szintén egy kihagyott lehetőségnek tartom a 2023-as film – és egyben az 1985-ös feldolgozás esetében is – hogy a lila/bíbor szín jelentését nem emelték ki világosabban. A lila jelentheti egyfelől a zúzódásokat, sebeket Celie életében, szimbolizálhatja a két nővér elhunyt édesanyjától hallott mesét a család afrikai-nemesi származásáról, de legfőképpen fontos bibliai, spirituális jelentéssel is bír, mivel

a lila szín viselése a bűneinkért szenvedő Jézus alakjához köthető.

A Celie és Nettie spirituális újraegyesülését egyetlen, a film címét viselő lezáró dalbetét tolmácsolja, azonban mélyebb, és a néző számára talán szükséges magyarázatot nem kapunk a szín jelentésére.

A The Color Purple 2023-as feldolgozása két ponton is kudarcot vallott: nem volt képes túlmutatni 1985-ös elődjén, és minden ígéretes rendezői koncepció ellenére sem tudta hitelesen megidézni az alapművet. Mégis pontosan az eredeti könyv történetének ereje szolgáltat okot arra, hogy esélyt kapjon az új adaptáció is: a karakterek megkapó sorsa, a testvéri szeretet, a nők közötti szolidaritás és kapocs, az amerikai társadalom afroamerikai közösséghez való hozzáállása, valamint a déli államok atmoszférája időtlen értéket és jelentést képviselnek a modern kori néző számára.

Padányi Júlia

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!