Fókuszban Kritika

(N)agyzabálás – The Dead Don’t Die

Jim Jarmusch a megfáradt toposzokat kiüresítve lehel új életet a zombifilmes zsánerbe. A The Dead Don’t Die mégis kevésbé innovatív, mint a rendező előző munkái, de ismét ügyesen lavírozik a műfajiság és szerzőiség határmezsgyéjén – eközben pedig egy éles társadalomkritikát is megfogalmaz.

Immár második alkalommal nyúl a horror-zsánerhez Jim Jarmusch, aki a vámpírfilmeket újraértelmező Halhatatlan szeretők után ezúttal a zombis alműfajt teszi kritika tárgyává. A két mű közös vonása, hogy mindkettő a kultúra és az értékrendek erodálódását, a jelenkor szellemi fejlődésének kivérzését sérelmezi. Azonban, amíg a vámpírrománcot egy erős poétikus-filozofikus hangulat járta át (csakúgy, mint a rendező előző alkotását, a Patersont, vagy éppen az 1995-ös Halott embert), addig jelen alkotást a zombifilmes tematikához sokkal jobban passzoló, szélsőségesen profán közlésmód és az atmoszférateremtés szándékos hanyagolása jellemzi.

Az amerikai függetlenfilm egyik vezéregyénisége, Jim Jarmusch közel negyven éve tartó munkássága során több ízben is megújította saját, gondosan építgetett szerzői eszköztárát, így soron következő munkái, azon túl, hogy hordozták a rá jellemző és könnyen felismerhető kézjegyeket, mindig képesek voltak valami újat is mutatni. S habár legújabb munkája nem jelöl ki új irányt az életműben, s nem bővelkedik az innovatív ötletekben sem, jól ismert stílusjegyeit és témáit következetesen és szórakoztatóan ötvözi egymással.

Először meglepetésként ért, amikor kiderült, Jarmusch egy zombifilmet rendez, ám látva a végeredményt, tisztává vált a zsánerválasztás mögött rejlő indok. A rendező saját szerzői ars poeticájával termékenyíti meg a választott műfajt, miközben mélységes cinizmussal kezeli annak szabályait. Az idiótán alliteráló The Dead Don’t Die már címében is ironizál és remekül érzékelteti az élőholtakról szóló filmek többségét jellemző kreatív deficitet. A zombiapokalipszis jelen esetben az egyéni gondolatokra kevésbé fogékony, uniformizálódó-punnyadó kulturális viszonyokat hivatott jelképezni, s jóllehet ez korántsem egy eredeti ötlet – hiszen már George A. Romero óta a konzumerizmus metaforájaként tekintünk az élőholtak hordáira – mégis meglepően jól működik.

Az ember az állatvilágban egyedülálló módon képes reflektálni önnön létezésére és az őt körülvevő környezetre.

Ennél is egyedülállóbb azonban, hogy milyen könnyűszerrel képes lemondani ezen képességéről, s béklyóba kötni fantáziáját, annak érdekében, hogy a létét érintő fáradságos reflexió helyett a materiális javak nyújtotta árnyékos kényelemben hűsölhessen. Ezt az önreflexiót nélkülöző, telhetetlen fogyasztói kultúrát Jarmusch remekül érzékelteti azzal, hogy filmjének élőhalottjai megrögzötten ragaszkodnak ahhoz az eszközhöz, márkához vagy tevékenységhez, aminek megszállottjai voltak még életükben.

A rendező műveiben rendszeresen cameozó Iggy Pop például koffeinfüggő élőholtként literszám önti magára a tűzforró kávét, míg a szebb napokat is látott divatdiktátor tinilánynak a „fesön” kifejezés válik a mantrájává. A legszórakoztatóbb azonban a közösségi oldalak bűvöletében ragadt zombik képe, akiknek okostelefont bámuló, vagy éppen wifi-jelet kereső üveges tekintete nem sokban különbözik a hármas metrón kockuló – élő – emberek látványától.

Jarmusch ráadásul szándékosan rájátszik a halandók és a zombik viselkedésének hasonlóvá tételére, a filmjeit jellemző szenvtelen színészi játék ugyanis itt is markánsan megjelenik.

Az egyébként remek képességekkel megáldott, most azonban kifejezéstelen játékot produkáló színészek a zombifilmek fantáziátlan fordulataihoz, unásig ismert toposzaihoz illő, fásult-rezignált viselkedéssel asszisztálnak egy olyan sztorihoz, melynek a végét már azelőtt jól ismerjük, hogy megnéztük volna a filmet. Jarmusch pedig meg sem próbál csavarni a sztorin, sőt még egyértelműbbé, kiszámíthatóbbá, egyszersmind nevetségesebbé teszi azt.

A történet így egyetlen mondatban megfogalmazható: Centerville kisvárosában az élőhalottak kikelnek a föld alól és megcsócsálnak mindenkit, aki az útjukba kerül. És, ha már csócsálás – a rendező épp olyan alaposan a nézők szájába rágja a legegyértelműbb információkat is, mint teszik azt az egy kaptafára épülő horrordarabok, vagy a konformista-konzumer kultúra, mely gondosan óvja a fogyasztókat az önálló gondolatok megfogalmazásától.

A túlzott, vagy éppen redundáns információadagolás a műfajkritikai aspektuson túl az egyik legfőbb humorforrása is a filmnek.

A Bill Murray-Adam Driver-Chloë Sevigny serifftrió még a legegyszerűbb történéseken is képes végeláthatatlan ideig elidőzni, miközben körülöttük már javában dübörög az apokalipszis. S, habár az efféle fáradt humor végigköveti a teljes filmet, illetve a sok-sok popkulturális utaláson, vendégszereplésen is jót fogunk derülni, ezek mégsem képesek palástolni azt a tényt, hogy éppen az egyik, ha, nem a legkilátástalanabb világképpel felvázolt Jarmusch-filmet látjuk. Egy olyan disztópiát, melyet a fatalizmusa tesz még sötétebbé.

A rendező azért felveti a lehetőségét annak, hogy a jövő generációja még javíthat a jelenkor kulturális állapotán, ám ez a gesztus olyan halovány a film egészét tekintve, hogy nem lesz tőle sokkal biztatóbb az összkép.

A The Dead Don’t Die modern társadalmi viszonyokat érintő fanyar kritikája Jarmusch egyik kedvelt témájának, a spiritualitásnak a megjelenítésén, pontosabban annak hiányán keresztül is kimutatható. Szellemkutya, Halott ember, Halhatatlan szeretők, Paterson – csak néhány film, melyben e téma fontos szerephez jutott. Ehhez képest jelen alkotás korántsem a mentális-spirituális megújhodás felé vezető utat, hanem az attól való minél nagyobb fokú eltávolodást, a kulturális-érzelmi devalvációt helyezi előtérbe.

Jarmusch már a Halhatatlan szeretőkben is elsiratta a modernitás által kiüresített szociális és kulturális életet.

Ott az alkotó-műértő vámpírfőhős, Adam egyenesen zombiként aposztrofálta azokat az embereket, akik félnek teret engedni a saját fantáziájuknak. Jelen alkotás még tovább megy és kiiktatja az alkotó-műértő főhőst, helyére pedig csupa reflexiótlan, lomha elméjű és csőlátású karaktert helyez. Fontos azonban, hogy a rendező olvasatában ezek a figurák nem csak, vagy nem elsősorban okozói a jelen problémáinak, de áldozatai is egyben. Centerville lakói ugyanis többnyire szerethető alakok, csak éppen olyanok, mintha elméjüket leárnyékolta volna valami, így pedig képtelenek lennének bármiféle igazán mélyről jövő, szenvedélyes, vagy akár csak meghökkentő érzelmi-szellemi reakcióra.

Kivétel persze akad. A rendező aleteregójaként értelmezhető remete figura, Hermit Bob (akit Jarmusch egyik állandó alkotótársa, Tom Waits zeneszerző kelt életre) a város melletti erdőségben él és, mint egy vészjósló narrátor, figyeli a kataklizma kibontakozását. Az ismét zseniális Tilda Swinton karaktere pedig olyan, mintha egyenesen a Halhatatlan szeretőkből pottyant volna ide. Spirituális-misztikus figurája teljes mértékben kilóg blazírt és szürke környezetéből. Ilyen módon jelenléte nemhogy ellensúlyozná a siralmas viszonyokat, sokkal inkább kihangsúlyozza annak penetráns jellegét.

A Jarmuscht jellemző társadalomkritikai attitűd még soha nem mutatkozott meg olyan markánsan és következetesen, mint legújabb alkotásában. Nézőpont kérdése, hogy ezt pozitívan, vagy negatívan ítéljük meg. Aki az üzenetet priorizálja az értékelni fogja a The Dead Don’t Die követhetőbb, egyértelműbb és összefüggőbb történetét. Aki viszont az esztétikai aspektust tartja többre, annak nem biztos, hogy tetszeni fog ez a finom hangnemváltás. Egy viszont bizonyos: Jarmusch zombifilmje a kultúra értésére és továbbadására egyre kevésbé képes, vagy hajlandó társadalom releváns kritikáját fogalmazta meg. A The Dead Don’t Die megtekintését követően az a kifejezés, hogy élőhalott közel sem tűnik majd akkora oximoronnak, mint az: fogyasztói kultúra.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

Énekes Gábor a Filmtekercs gyakornoki programjában vesz részt. Ha te is jelentkeznél, kattints ide!

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..