Kritika

Dolan nárcizmusa csúcsán – The Death and Life of John F. Donovan

Xavier Dolan filmjét, a The Death and Life of John F. Donovant még Kit Harington könnybe lábadt bociszemei sem mentik meg a széteséstől és a felszínességtől.

Xavier Dolan röpke tíz év alatt nyolc filmet rendezett, szinte évente egyet, így nincs olyan nagy fesztivál, amelyiken ne találkoznánk nevével a versenyprogramban. Pályafutása csúcsát egyértelműen az Így is, úgy is Laurence és a Mommy jelentette, mindkettőben a maximumra hangolta a rá jellemző jegyeket: az előbbiben leginkább a formai játékok színkavalkádját, az utóbbiban a melodramatikus kapcsolati miliő precíz ábrázolását. Persze azzal nem lehet vádolni Dolant, hogy bármelyik filmjéből hanyagolná a stilizálást vagy a melodrámát, de a fenti két film mindenképp prototípus ezek tekintetében.

Egy ennyire termékeny, tehetséges és sikeres rendezőnél talán nem is meglepő, ha hamar elér egyfajta plafont. A bizonyítás-, a megmutatkozás vágya, a tökéletes önkifejezés hajszolása gőzerővel dobja fel az ilyen művészt a fesztiválok, a szakmai elismerés és (nem csak a meleg-) közönség rajongásának áramára. De pont ezért kerül törvényszerűen szembe az ilyen ember a kiégés veszélyével, amiből csak a megújulás, önmaga újjáteremtése mutathatja a kivezető utat. A legnagyobb rendezők mind képesek voltak arra, hogy szakítva megszokott stílusukkal, formanyelvükkel, megrögzött érdeklődésükkel valami újat tudjanak mutatni magukból.

Dolan hirtelen kapott lángra, aztán, úgy tűnik, most hirtelen hamvad el.

Már előző filmje, az Ez csak a világ vége is dacára a cannes-i díjnak vegyes kritikákat kapott, a The Death and Life of John F. Donovant pedig kifejezetten lehúzták. A közönség még mindig kedveli a tipikus Dolan-stílust, de a szakma egyre inkább fanyalog az elhasznált eszközökön (a legújabb, 2019-es Matthias & Maxime javít valamit a direktori renomén). A probléma tényleg itt van: Dolan semmi újat nem mutat, egyet láttál, mindet láttad típusú érzése kezd lenni az embernek. Így viszont semmi ok nincs arra, hogy a poszt-Mommys Dolannal fárasszuk magunkat.

A The Death and Life of John F. Donovanben Dolan mindent bedob, hogy szerethetővé tegye a filmjét. Kit Harington (Havas Jon a Trónok harcából) egy feltörekvő, de önmagával mélyen meghasonlott sztárszínészt alakít, akinek egyből a halálhírével indítunk, hogy aztán szépen sorban mindegyik szereplő hozzá fűződő kapcsolata kitisztuljon. Harington karaktere egy gyereknek (Jacob Tremblay A szobából) tud igazán megnyílni, aki az anyjával (Natalie Portman) ugyanolyan ellentmondásos viszonyt ápol, mint ő a sajátjával (Susan Sarandon). De mindezt csak egy elbeszélés keretében ismerjük meg, a már felcseperedett gyerek emlékezik vissza erről egy újságírónak (Thandie Newton a Westworldből).

Kezdve a Dolan-filmben angolul először megszólaló, rengeteg híres színésszel, a több idősíkon játszódó történettel, a folyamatos katartikus csúcspontokkal egészen a menő zenékig minden megvan itt, amitől bármelyik Dolan-rajongó elcsöppenhet. De azért mégis csak arról van szó, hogy hiába lépett ki szereplőként a filmjeiből, Dolan mindenhol ott van, és minden róla szól. Az el nem fogadott, szenvedő sztár sikere és kudarca Dolan hullámvasútja, a világjobbító szándékokat dédelgető író Dolan ambíciója, de még a színésznek készülő gyerekben is az ő neurotikus reakcióit látjuk visszaköszönni. Oké, sok a meleg karakter ebben a filmben is, de azért az túlzás, hogy mindenki úgy is viselkedik, mintha Dolan játszaná.

Az Ez csak a világ vége már az ismerős elemeket hasznosította újra, de ott a kevés szereplő és a szűk terek még összefogták a cselekményt, a The Death and Life of John F. Donovanben viszont minden darabjaira hullik.

Olyan sok szereplő, történetszál, idősík és kapcsolat ütközik egymásba, hogy egyik sem tud igazán kiteljesedni.

Emellett viszont minden egyes jelenet érzelmileg annyira túlhevítve üzemel, hogy azt sokszor lehetetlen befogadni.

Így viszont elvész a leglényegesebb aspektusa a filmnek, amire érdemes lett volna önmagában fókuszálni. Ez a találkozások, az igaz emberi kapcsolódások aspektusa, amikor valaki a szemünkbe mosolyog a metrón, amikor egy ismeretlennek elmondjuk a legféltettebb titkunkat, amikor közel kerülünk valakihez, akivel utána soha többé nem találkozunk, sőt, esetleg úgy kerülünk valakivel mély érzelmi közelségbe, hogy egész életünkben nem láttuk személyesen. Az ilyen valódi emberi kapcsolódások, melyek jellegükből adódóan is az életösztön irányítása alatt állnak, és amelyek ezért áterotizáltak – de nem szükségszerűen szexualizáltak – szóval ezek a kapcsolódások állnak Dolan filmjének a magjában is. Kár, hogy a felszínes csinnadratta és átlátszó érzelmi manipuláció helyett nem ezt kapjuk. Pedig micsoda film lehetett volna!

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Címlapon

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..