Kritika

„Az életet választom” – The Eternal Memory

The-Eternal-Memory

Kétszer néztem meg Maite Alberdi lírai dokumentumfilmjét, hogy írni tudjak róla, mert első alkalommal maradt bennem némi hiányérzet, ami nem hagyott nyugodni. Nem, az Alzheimer nem lehet ennyire felemelő, a The Eternal Memory nem szólhat csak erről a betegségről, a szerelemről, a kollektív emlékezetről, vagy épp Augusto Góngora chilei újságíró életéről így külön-külön értelmezve. Ezeknek össze kell kapcsolódniuk valami mélyebben egyetemessé és bölccsé, ami e két ember mindennapjait ilyen végtelenül harmonikussá és boldoggá teszi. Így hát másodjára magam is oknyomozni kezdtem, hogy megtaláljam a kulcsot.  

Augusto Góngora 1952-ben született Chileben. Fiatal éveit Augusto Pinochet katonai diktatúrájában töltve hamar elkötelezte magát az underground újságírás mellett, és Chile egyik legnagyobb hatású oknyomozó riportere lett, aki hitet tett az elnyomás arcának kendőzetlen bemutatása mellett. Zsurnaliszta társaival közös antológiájában, a La Memoria Prohibida (Tiltott emlékezet) című könyvében emléket állított az országban történt eseményeknek a Pinochet által elkövetett államcsíny, majd diktatúra évei alatt. Góngora 1982 és 1985 között kutatott a történésekkel kapcsolatban, és célja volt a kollektív emlékezet teljessé tétele, mert amint írja is, egy nemzet az, ahogyan emlékezik múltjára. Mint, ahogyan Bergson írja a szubjektumról, amit személyiségnek szoktunk nevezni, az valójában múltuk szintézise.

Augusto Góngora 2014-ben lesújtó diagnózist kapott, szembe kell nézni saját emlékezete lassú halványodásával, az Alzheimerrel.

Az ember, aki a társadalmi és kollektív emlékezet fő szószólója, hogyan birkózhat meg önnön múltjának és emlékezetének lassú hanyatlásával?

És hogyan lehet mindez ennyire kedélyes és vidám, mint azt Alberdi díjnyertes dokumentumfilmjében láthatjuk.

Első nyom – Az érzelmi emlékezés nem veszik el

Góngorával és feleségével, a színésznő Paulina Urrutiával saját szobájukban találkozunk először. Nincsenek itt bszélő fejek, vagy a figyelmet irányító narráció (ahogy a film egészében sem), csak ők ketten vannak. A chilei nézők vélhetően azonnal felismerik ezt a két embert, nekünk, többieknek Alberdi vágóképekkel mutatja meg kikről is van szó. A leselkedő, rosszul fókuszáló kamera az ébredés intim pillanatában látja meg előszőr Augustót, aki dezorientáltságában igyekszik a mellette ülő nő sziluettjéből, illatából, hangjából és szavaiból összerakni, ki is ő, és végtére is ki ez a nő. Derűs reggel, keserédes pillanatok, a Góngorát homályosan mutató kamera együtt élesedik a férfi eszmélésével. Sejtjük, hogy ez minden reggel így megy, hol hosszabb, hol rövidebb idő az ébredés.

Urrutia és Góngora 25 éve vannak együtt, a The Eternal Memory forgátása alatt 3 éve házasok, pár éve a nő teljes állású gondozója férjének.

Kedélyesen beszélgetnek, színdarabot próbálnak, sétálnak, napfogyatkozást néznek – mindent együtt, a legnagyobb szerelemben. Paulina minden nap, annak az árnyékában él, hogy férje nem ismeri majd meg őt, vagy akár önmagát, így emlékezetét az érzelmeken keresztül igyekszik megragadni. Nem kérdezgeti Góngorát, csak mesélnek egymásnak, boldog és fontos pillanatokról.

Második nyom – a megújulás üdvözlése

Maite Alberdi filmje az első pillanattól magával ragadja a nézőjét. Még, ha néha kellemetlenül intimnek is érezzük a pillanatokat, amit bemutat, csak meghatódva tudjuk nézni azt a végtelen gyengédséget, ami e két ember között van.

A The Eternal Memory-nak a legnagyobb ereje, hogy ez a szerelem és gondoskodás nemcsak megjelenik a filmen, de átszövi annak minden mozzanatát.

Alberdi pedig rendkívül intelligensen tapogatja le kamerájával a legerőteljesebb pillanatokat. A felesége színpadi próbáján részt vevő, majd őt a nézőtérről gyermeki áhitattal szemlélő Góngora elkapott mosolyai éppoly hangsúlyosak kettejük dinamikájának bemutatásában, mint az önmagát a tükörben fel nem ismerő férfi Paulinára vetett haragvó tekintete, mielőtt feleségének sikerülne őt visszaterelnie a valóságba. Ahogyan a múlt is változik, mert hozzátapad a jelen pillanata, úgy két ember kapcsolata sem lehet állandó, mozdulatlan, hanem minduntalan alakul a jelen eseményei által. Az Alzheimer fő megélése számukra a folytonos újraértelmezés, ahogyan újra és újra elmesélik egymásnak közös történetük darabkáit. Varázslatos látni azt az életigenlést, ahogyan mindketten megélik a pillanatot, hisz nem tudni, mikor válik az is elbeszéléssé.

Harmadik nyom – hátrahagyni valamit

Augusto Góngora lénye maga a párhuzam a társadalmi, történelmi emlékezet és a saját emlékezet között. A sors iróniája, hogy egy embert, aki a társadalmi és politikai események megőrzésére tette fel az életét, a saját emlékeinek elvesztése fenyegeti. E párhuzam miatt katartikusak azok a jelenetek, melyekben Góngora saját riporteri küldetésével szembesül, és archív felvételek segítségével emlékezik azokra a politikai eseményekre, amikor elveszítette egy közeli barátját. Emellett nagyon erős momentum az is, amikor szintén archív felvételen nézi önmagát, amint a felolvas a La Memoria Prohibida című könyvből, mely épp

a társadalmi emlékezet fontosságáról beszél.

Kép a képben, tükör a tükörben, emlék az emlékben. Maite Alberdi korábbi munkáiban (Kedves kém, Tea time) már bizonyította, hogy tud úgy az idősekhez fordulni, hogy a hajlott korban rejlő lehetőségeket lássa meg a néző, az újragondolást, újraértelmezést, és ne csak az ember elhalványodásának árnyoldalait.

Ez a pozitív gondolkodás, és optimizmus a Kedves kémben lelkesítő és rendkívül szerethető, itt azonban mélyen elgondolkodtató. Tekintve, hogy Góngora egészen haláláig nem veszítette el teljesen éntudatát, és emlékezett a körülötte élőkre, még, ha voltak is erőteljesebb demens időszakai, melyből párat ebben a dokumentumfilmben is látunk. Felvetül a kérdés, e pár a szerencsés kivétel, hogy ilyen boldogságban élhették meg e betegség utolsó éveit is, vagy tudtak valami titkot, amitől maguknak tették ilyenné.

E kérdés megválaszolása miatt kellett az oknyomozás, hiszen a nyomok a felé vezettek, hogy ez a két ember miközben folyamatosan újraalkotta önmagát, valami

végtelen bizalommal rendelkezett azzal szemben, hogy végtére is minden úgy van jól, ahogy van.

Megharcolva a harcot egy nagyobb, egyetemesebb célért, most az elfogadás kényelmében a pillanat megélését választották. Első ránézésre megfogalmazódhat az a kérdés is, hogy vajon mi állt a rendezőnő fókuszában, hiszen a három értelmezésből kiindulva, akár három különböző film is készülhetett volna. Augusto Góngóra történetében benne van a zsurnalisztának állított emlék, a szubjektum megélése a széthulló emlékezet kapcsán, vagy az egyetemesebb kérdés, mivé válik a társadalmi emlékezet, ha az egyén emlékezete elvész. A The Eternal Memory ez utóbbi, filozófikusabb kérdésekben pusztán a felszínt kapargatja, nem kíván belemenni, bármennyire érdekesnek ígérkeznek is. Felróhatjuk talán, hogy miért kap bele, ha nem fejti ki, de a lírai hangvéte miatt hamar megérezzük, nem ez a fontos. A valódi cél e két ember életigenlésének bemutatása, ahogyan minden megélt percet valóban átélnek.

Ha marad is némi hiányérzete a nyersebb realitást kedvelő nézőnek, hogy talán e betegség kapcsán túlontúl a boldog percek irányába billen Alberdi mérlegének nyelve, ez az üzenet kárpótolja érte.

Kéri-Keller Szilvia

Kéri-Keller Szilvia magyar-angol szakos bölcsészként végzett az SZTE-n, később pedig vizuális kultúratudományból szerzett diplomát. Cikkei korábban az Apertúrában és Apertúra Magazinban jelentek meg, filmek terén mindenevő, 2023-tól a Filmtekercs tagja.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com