Anthony Hopkins és Olivia Colman apa-lánya történetében még az sem biztos, amit kétszer látunk. A The Father radikális és érzékeny mű a demenciáról.
A megbízhatatlan elbeszélő az egyik legravaszabb szerzői trükk az irodalomban és a filmben is. Gyanútlanul és feltétel nélkül elfogadjuk, amit a kizárólagos nézőpontja prezentál, és még ha menet közben gyanút is fogunk, a végső leleplezés mégis mellbevágó. Nem csoda, hogy a leggyakrabban bűnügyi történtetekben vagy pszichothrillerekben használják ezt az eszközt (lásd például a Harcosok klubját vagy a Mementót) – a francia Florian Zeller azonban egy kisrealista történetet emel horrorisztikussá általa. A The Father ugyanis – a modernista tudatfilm távoli, szélsőséges örököseként – egy betegség hiteles, művészi ábrázolása érdekében mossa el a határt az elme működése és az objektív valóság között. Főhőse ugyanis demenciában szenved, így a valóságérzékelése egyre bizonytalanabb, kuszább – ugyanakkor a film sokáig lebegteti azt az értelmezést, hogy maga a valóság esküdött össze Anthony (Anthony Hopkins) ellen, és akár végig fenntartható ez a magyarázat is.
Ahogyan az időskor ábrázolása egyre kevésbé lett tabu az elmúlt öt-tíz évben, úgy nyert teret az ezzel járó betegségek filmre vitele is. Csak az elmúlt egy évben két alkotás is érintette a demencia kérdését: a Szupernóva író főhőse relatíve fiatalon tapasztalja meg az első ijesztő tüneteket, a Falling apafigurája pedig mogorva vénemberként lesz még kiállhatatlanabb, ugyanakkor kiszolgáltatottabb az elméje kegyetlen játékai miatt. Ez a két film azonban klasszikusabb módon, nagyívű, könnyes drámaként ábrázolja a leépülést (bár a Falling néha megtöri a szigorúan objektív, külső szemszöget). A The Father különlegessége, hogy klausztrofób módon, belülről ragadja meg a hétköznapig tragédia elhúzódó rettenetét. Így múlik el egy ember, azt így érzékeli (vagy nem érzékeli) ő maga és a családja.
A The Father kulcsa az elbizonytalanítás.
A film egyszerre mutatja be az elszenvedője és a külvilág szemszögéből is a demencia működését, a két fél között észrevétlenül vándorló nézőpont pedig végig fenntartja a kételyt: mi az objektív valóság és mi a zavarodott tudat képzelgése? Egy-egy jelenetet kinek a szemével látunk? Mi van akkor, ha nincs is objektív valóság, csak benyomások, hozzáállások, gesztusok egymás felé? Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Anthony állapota is hullámzó – akár egy jeleneten belül is megváltozik, ráadásul a férfi remekül elő tudja adni magát, a mókázással és szerepjátszással pedig leplezi az egészsége hanyatlását.
A sikeres drámaíróként ismert, most is a saját színdarabját adaptáló Zeller narratív és vizuális eszközöket is bevet, hogy érzékeltesse a demens állapotot. Egyrészt eljátszik a terekkel. Melyik lakásban vagyunk: Anthonyéban vagy a lányáéban, Anne-ében? Esetleg egy rendelőben vagy idősek otthonában? A látványtervezői munka joggal ért Oscar-jelölést: a The Fatherben minden tér ugyanolyan bézs-világoskék színű, elegáns és semleges polgári miliő. Még drasztikusabb, ahogyan az időt hajlítgatja, körözi, lépteti előre-hátra Zeller. A saját farkukba harapó vagy eltérő nézőpontból bemutatott, egymással átfedésben lévő jelenetek szintén kirántják Anthony és a néző lába alól is a talajt. Harmadikként a film az információközlésben is szándékosan önellentmondásos, végül pedig a személyeket is összezavarja: az arcok összekeverednek, Anthony az ismerősei helyett idegeneket lát és fordítva.
Olykor pedig mintha olyasvalakit látna, aki nincs is jelen.
A The Father tehát térben, időben, a személyközi kapcsolatok és a tények terén is összezavarodik és összezavar: Anthony elveszettsége fokozatosan válik a történet szervezőelvévé és motorjává. A férfi közben fogódzókat keres, amit a szimbolikus töltetű karórájában vél megtalálni: az Eredet pörgettyűjéhez hasonlóan ha ez nála van, biztonságban érzi magát. Nézőként azonban még ennyi sem adatik meg, gyakran csapdába eshetünk azt kutatva, hogy mi történik, hol történik, mikor történik. Idő kell ahhoz is, mire egyáltalán megértjük és elfogadjuk a film játékszabályait, ráadásul Zeller mindig növeli a tétet.
Nem titok, hogy Zeller csak és kizárólag Anthony Hopkinsnak szánta a filmváltozat főszerepét, ő pedig élt a kiemelt figyelemmel. Míg a közösségi médiában általában az élet császára a 83 éves Hopkins, itt egyszerűen mindent és mindenkit eljátszik úgy, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek. Egyik pillanatban kisgyerek, másikban fiatal amorózó, aztán szigorú após, kritikus és bizalmatlan apa és megtört öregember. Felvonultatja az érzelmek és állapotok teljes skáláját: a játékos energiáját, az ellenállhatatlan sármját, a dühös felcsattanásait és a magatehetetlen elesettséget. Partnereinek ennél jóval kisebb feladat jut, ugyanakkor főleg Olivia Colmané hálás szerep: a hajthatatlan, de végső soron tehetetlen Anne drámája is kidomborodhat Anthonyé mellett.
Florian Zellernek ez az első nagyjátékfilmje rendezőként,
ami rögtön hat Oscar-jelölést ért, köztük a legjobb film és a legjobb női, férfi főszereplő kategóriákban, megérdemelten. Bár a színpadi eredet néha előtolakodik (a párbeszédek leesnek a vászonról, hiteltelenek és színpadiasak), máskor pedig a The Father túl visszafogottnak tűnik (harsányabb, „hatásvadászabb” hangsúlyokat is elbírt volna), valóban kiemelkedően érdekes és újító szándékú műalkotás témaválasztását és formanyelvét tekintve is. Zeller egyszerre érzékeny és radikális, amikor rámutat, hogy van, hogy az életünk a maga hétköznapiságában ijesztőbb és zavarosabb, mint egy pszichothriller.