Kritika

Ármány és diplomácia két pofon között – The Final Master

A tavalyi év egyik sokat emlegetett harcművészeti mozija ezúttal nem Hongkongból, hanem a kínai anyaországból érkezett. A The Final Master formabontó és szokatlan stílusa azonban még a műfaj rajongóinak is alaposan feladhatja a leckét.

A 2000-es években bekövetkező rohamos fejlődésnek köszönhetően már a kínai tömegfilm is bátran épít azokra a műfajokra, amik Nyugaton vagy akár Hongkongban is évtizedes népszerűségnek örvendeznek. Viszont az ismert történeteket feldolgozó vagy újradolgozó alkotások mellett mindig akadnak olyan öntörvényű rendezők is, akik ezeken tovább mernek lépni. Míg Hou Hsiao-hsien The Assassinje a wuxia végsőkig lecsupaszított, meditatív dekonstrukciója volt, addig Xu Haofeng és a The Final Master a kung-fu filmeket állítja a feje tetejére.

Haofeng számára nem ismeretlen ez a terep. Már gyerekkorában is harcművészetet tanult, később regényíró lett, majd a film felé fordult. A test-test elleni küzdelemmel, a mester-tanítvány viszonnyal és a harcművészettel való kapcsolata alapvetően meghatározó. Ő jegyezte a Wong Kar-wai féle A nagymester forgatókönyvét, a The Final Master pedig már a harmadik filmje rendezőként. És sokak szerint sikerült egy teljesen új alapra helyeznie mindazt, amit a műfajtól elvárhatunk. Különleges és sok szempontból kemény dió The Final Master, még számomra is.

Az 1930-as évek Kínájában járunk, történetünk főhőse Chen (Liao Fan), a wing chun harcművészeti stílus utolsó élő gyakorlója Tianjinbe érkezik, ahol feltett szándéka, hogy saját iskolát alapítson. Célját viszont erősen akadályozza, hogy se hírneve, se tanítványa nincs, az iskola megnyitását pedig rendkívül szigorú szabályokhoz köti a város harcművészetei közössége és annak vasakaratú vezetője, Madame Zou (Jiang Wenli). A feltétel: le kell győznie a nyolc iskola képviselőit, ezzel elnyervén a jogot, hogy otthont teremtsen saját stílusának.

Chen annak ellenére sem riad vissza a kihívástól, hogy az egymással is rivalizáló tianjini iskolák csak a kívülállót látják benne és arra használják, hogy egy újabb bábu legyen a helyi erők között zajló politikai sakkjátszmában. A véresen komoly konfrontáció pedig halálos következményekkel is járhat.

A The Final Master több szempontból is szakít a kung-fu filmek ismert hagyományaival. A műfaj legtöbb filmjében a cselekményvezetés csúcspontjai mindig a pusztakezes összecsapások, mindent alájuk rendelnek: a párbeszédektől kezdve egészen a karakterek felépítéséig. Itt viszont ez teljesen megfordul: bár a film tartalmaz akciót (sőt nem is keveset), a súlypont sokkal inkább a karakterek közötti interakciókra helyeződik, ahogy szavakkal próbálják kijátszani egymást. Ha mégis párharcra kerül a sor, az is szigorú formalitások között zajlik, a zsánerhez képest szinte minimális erőszakkal. Sőt, a nyílt, látványos erőszakra, a gyilkolásra elítélendően tekint a film, mert a harcképtelenné tétel tökéletesen elegendő.

A karakterekre eső nagyobb hangsúlynak van is alapja, Xu Haofeng ugyanis nem archetipikus, jó-rossz szereplőket vonultat fel. Chen csak eleinte tűnik egy elegáns modorú, megfontolt és karizmatikus nagymesternek, a cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy egy nagy tudású, ugyanakkor végtelenül önző, törtető antihős, aki képes bárkit és bármit feláldozni ambíciói érdekében. Az antagonistának tekinthető Madame Zou sem tekinthető gonosznak, inkább egy keménykezű, de igazságos vezető, aki csak a város harcművészeti iskolái közötti status quo-t próbálja fenntartani, amit Chen már puszta jelenlétével veszélyeztet.

Az unortodox jellemábrázolásához unortodox rendezés is párosul. Haofeng nemcsak a dialógusokra fektet nagy hangsúlyt (igényes felirat-fordítás nélkül a felét se fogod érteni a filmnek), de előszeretettel ugrál térben és időben is, hónapok, akár évek telnek el, amiket nagyrészt csak képileg érzékeltet a film, mint amikor Chen tanítványa, Geng játszi könnyedséggel védi meg magát azoktól, akik fél órával korábban alaposan helyben hagyták. Az elliptikus történetvezetés és a sokszor balladai homályban tartott részletek jól tükrözik, hogy Haofengre nemcsak vizuális szempontból tett nagy hatást Wong Kar-wai. Ez a megközelítés viszont nehezen befogadhatóvá teszi a The Final Mastert, főleg azoknak, akik nem nagyon ismerik a távol-keleti filmművészetet.

Bár ezek a megoldások és a meglehetősen rideg, távolságtartó karakterek (akiknek motivációi vagy ködösek, vagy nehezen átérezhetőek) sokat tesznek azért, hogy a néző eltávolodjon a filmtől, azért van mibe kapaszkodni. Minden képkockából árad a  30-as évek Kínájának hangulata, ahol egyszerre találkozik a tradíció a fokozatosan betörő modernitással. A már sokat említett akciók pedig nemcsak pazarul koreografált és fényképezett szekvenciák, de még stílusra sem hasonlíthatóak máshoz. Sokkal földhözragadtabbak, nyersebbek és ösztönösebbek. Nincsenek hétméteres ugrások, pörgések, csak a másik mozdulatainak hárítása és a tudatosan megtervezett előretámadás. Mintha csak kézzel-lábbal és jóval nagyobb szúró-vágó eszközökkel való vívást látna az ember.

A The Final Master olyan mintha egy szépen kidíszített tükröt néznénk másfél óráig. Az, amit a felszínen látunk tetszetős, de nem a legszórakoztatóbb, felülete hideg, a mélyére nem tudunk nyúlni. Felemás élmény, de aki szeretne a kínai kultúra bizonyos szegletében egy kiadósat barangolni, tehet vele egy próbát.

Avatar

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya