Kritika

Ne mondj, hallgass! – The Glorias

A The Glorias egyszerre állít emléket egy életnek és egy eszmének. A még ma is aktív Gloria Steinem újságíróként kezdte, majd feminista aktivistaként is nevet szerzett magának. A mozgalom, amit életre hívott, ma is érezteti a hatását. Olyan életút ez, aminek az életre keltéséhez egyetlen színésznő nem is elég.

Egy ikon életét vászonra vinni sosem egyszerű feladat. Nemcsak, hogy itt van egy életút elejétől a végéig, de a szimbólumok gyakran túlmutatnak saját magukon – ettől szimbólumok. Tehát meg kell ragadni azt az eszmét is, amit életre hívtak vagy képviseltek, és ezzel máris többszörösen összetett a kihívás. Gloria Steinem amerikai újságíró és aktivista, a nőjogi és egyenlőségi mozgalmak emblematikus alakja, a The Glorias az ő története. A címben nem véletlen a többesszám, ugyanis négy színésznő is alakítja, olykor egyszerre.

Julia Taymor rendező (aki már Frida Kahlo életét is filmre vitte) és Sarah Ruhl forgatókönyvíró Steinem önéletrajzi könyvét, a My Life on the Roadot vette alapul. A feminista ikon szerint úton lenni egyenlő az élettel – ha megyünk, felfedezünk, az megóv minket attól, hogy belekényelmesedjünk az ismerősbe. Ezt a képet gyúrja egy egész filmnyi allegóriává Julia Taymor, ahogy felöleli Gloria Steinem teljes életét és munkásságát.

Gloria életét nem teljesen kronologikus rendben követjük. Habár az irány a játékidő elteltével egyértelmű lesz, főleg az elején ugrálunk különböző időpontok között. Látjuk gyermekként a szintén folyton úton lévő apja mellett, és tinédzserként, ahogy mentálisan megviselt édesanyját ápolja. Elkísérjük indiai tanulmányútjára, látjuk, hogyan boldogul újságíróként, és miként áll a nőjogi mozgalom élvonalába. Vele vagyunk a küzdelmek alatt, a hozzá hasonlóan ikonikus Ms. magazin megalapításakor, egészen addig, míg utol nem érjük a még napjainkban is aktív Glorian Steinemet.

Az ugrálások sosem öncélúak, csak szimplán másfajta logikát követnek, nem időrendit.

Mivel majdnem két és félórányi játékidő állt a rendező rendelkezésére, negyven percet rászán, hogy alaposan felépítse azt, akiről mesélni fog.

A tapasztalatok, amelyeket szerzett, formálták Gloriát. A kissé svindler, de jólelkű apja mellett megszerette az utazást, gondozásra szoruló, egykor szintén újságíró anyja mellett törődést tanult, Indiában pedig elsajátította a hallgatás, figyelés fontosságát. Így amikor újságíróként először találkozik a 20. század közepét uraló férfivilággal, ugyan még nincs teljesen kiforrva, de már tudjuk, merre vezet az útja.

Gloria (ekkor már Alicia Vikander alakításában) egy olyan korban állt munkába, ahol a legnagyobb dicséret az volt, hogy „úgy ír, mint egy férfi”. Ahol senkit nem érdekelt, hogy beépült a Playboyhoz és leleplezte, miként használják ki a nőket, csak az izgatta az emberek fantáziáját, hogy ehhez nyuszilánynak öltözött. Szó sincs arról, hogy ne engednék írni nőként, de ha a nők problémájáról cikkezne, akkor az újság lehoz mellette egy másik írást, ami a férfiakat védi. Ha beszél a gondokról, az árt a kényelemnek, ezért inkább hallgasson. Gloria persze nem éri be ennyivel, és kezdetét veszi a mozgalmi szerepvállalása.

A The Glorias remekül ragadja meg a korokat, amelyeket bemutat, teszi ezt képi és zenei eszközökkel, az igazi különlegessége azonban az, amikor kilépünk az idő korlátai közül. Gloria életének eseményei között van egy monokróm szürkébe öltözött busz, ami hol zsúfolt, hol teljesen üres, de egyszerre utazik rajta a négy Gloria, akik szóba is elegyednek egymással.

Afféle belső párbeszéd ez, ami keretbe foglalja a filmet, és igazán egyedivé is teszi.

Sőt, a Gloriák néha az allegorikus buszon kívül is összeérnek vagy helyet cserélnek. Amikor Alicia Vikander csak hallgat a férfiak megjegyzései után, néha átveszi a helyét képzeletben az idősebb Gloriát alakító Julianne Moore, hogy kicsit megvédje a még tapasztalatlan énjét. A képzeletbeli jelenetek olykor egészen szürreálissá is válnak: egy szexista felütésű interjú alatt például az Óz, a csodák csodája előtt adózó forgószél kel életre. Ezek a szekvenciák, ha nem is lógnak ki egészen a filmből, annak egyébként kellemes ütemét megakasztják.

Mert a The Glorias tényleg az, kellemes ütemű. Nem azért olyan hosszú, mert egy élet minden mozzanatát be akarták építeni, hanem mert engedi, hogy az ábrázolt események hatása és összjátéka egyértelmű legyen. Nincsenek nagy, drámai események, hatásvadász bukások, csak egy élet és egy mozgalom, ami ha olykor kudarcok árán is, de testet ölt. Gloria épp olyan fontos szereplő benne, mint a törekvés, aminek az élére állt. A személyén keresztül értjük és látjuk azokat az ideákat, amelyek még ma is éreztetik hatásukat.

A The Gloriasban a férfi sosem lesz antagonista – az ellenség nem ő, hanem a fennálló rendszer. Azzal, hogy a film képes elkerülni a didaktikusságot, képes inspiráló és bizakodó lenni, ugyanakkor valahol elkeserítő is. Mert amiket látunk, túlontúl ismerősek. Annyi év elteltével ezek a küzdelmek még mindig zajlanak – ahogy a filmben is elhangzik, olyan, mintha körbe körbe járnánk.

Egykor a nők azért harcoltak, hogy ne a családi állapotuk alapján legyen kategorizálva (Mrs. vagy Miss helyett Ms.), ma mások azért, hogy ne kényszerítsék őket a társadalmi nemek csapdájába. De elég csak az évekkel ezelőtt kirobbant MeToo-mozgalomig nézni, hogy lássuk, a nők problémái sem lettek megoldva.

Ezek a problémák és atrocitások egy tőről fakadnak, nincs egyik a másik nélkül, mert ugyanannak a tekintélyelvű társadalomfelépítésnek a tünetei.

Ezt megváltoztatni nem megy egyik napról a másikra, de ha hiszünk Gloriának, akkor a kudarcok nem az út végét jelentik, hanem csupán állomásait annak.

Gloria Steinem egy olyan világban élt, ahol egy nő írhatott a nőkről, egy fekete írhatott a feketékről, de végeredményben egy fehér férfié volt a szerkesztői hatalom. Igen, én is érzem az iróniát: én most férfiként keretezem az életéről és a nőjogi mozgalom mainstreammé válásáról szóló filmet. Én nem éltem abban a korban, és száz százalék, hogy ma is más szemüvegen át nézem a világot. Nem Gloria zseniális szemüvegén keresztül, az biztos. A filmben megkérdezik Gloriától, mit mondana azoknak, akik nem érzik magukat eléggé megszólítva, mire a válasz: nem mond semmit, hanem meghallgatja őket. Ha más nem, ez a tanács valószínűleg mindannyiunkra ráférne.

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya