Kritika

„…utólag már szabhatjuk.” – The Godfather Coda: The Death of Michael Corleone

Harminc éve dédelgetett álmát valósította meg Francis Ford Coppola A keresztapa harmadik részének újravágásával. A rendező elmondása szerint a jelenlegi verzió közelebb áll az eredeti elképzeléséhez, melyet annak idején idő hiányában és a Paramount stúdió felől érkező nyomás hatására nem tudott kellőképpen kimunkálni. A jubileum okán feltupírozott harmadik rész apró, de hasznos változásokat eszközöl. De vajon ez elég ahhoz, hogy helyreállítsa a trilógia záróakkordjának kétes megítélését?

Visszatérő művészetelméleti vita, hogy szabad-e egy kész alkotáson évekkel annak megjelenése után módosítani, abból elvenni, vagy hozzátoldani. Véleményem szerint a filmgyártásban (megfelelő indokkal) mindenképp. Ez egy viszonylag kötött, sok kompromisszummal járó művészeti ág, melyet az aktuális ipari érdekek erősen befolyásolhatnak. Számos példát láthattunk már arra, amikor a rendezői változat a hamvaiból támasztotta fel az adott alkotást. Ez történt a Volt egyszer egy Amerika vagy éppen a Watchmen: Az őrzők esetében is.

De nem kell ilyen messze mennünk megfelelő példáért. Magának Coppolának is komoly múltja van az újravágásokkal, gondoljunk csak az Apokalipszis most kibővített változatára vagy a Gengszterek klubja újrafazonírozására. Mivel A keresztapa-trilógia messze leggyengébb darabja konszenzusos döntés alapján a harmadik fejezet, ezért ésszerűnek tűnhet ezt a filmet újravágni. Azonban A keresztapa III. nem egy rossz film csak van két nagytestvére, melyek mellett labdába sem rúghat. Bizony, még akkor sem, ha további harminc évig vagdossuk.

Ennek oka az, hogy a harmadik felvonásra Coppola valójában nem a trilógia teljes értékű záródarabjaként gondolt, sokkal inkább egy különálló epizódként, egy epilógusként, mely összegzi az első két filmben felvázolt történéseket és számot vet az ott látottakkal. A probléma ott kezdődött, hogy a Paramount stúdió mindezt picit másképp gondolta és egy trilógiát akart kifacsarni a rendezőből, ez pedig egy keszekusza hangvételű, „félkarú óriást” eredményezett. Coppola ezt a hibát igyekezett orvosolni és ennek jegyében a film címét képező hármas számot is kitörölte. Az új cím innentől: Mario Puzo’s The Godfather Coda: The Death of Michael Corleone.

Amennyire látványos a címváltás éppolyan visszafogott a tartalmi módosítás.

Valójában csupán a film eleje és vége, ami számottevően változott, de itt se számítsunk drasztikus plasztikázásra, inkább apró, de megfontolt kreatív revízióra. Az újravágott nyitány egy lendületesebb, fókuszáltabb narratívát vázol fel. A túlzott spoilerek elkerülése véget csak annyit árulnék el, hogy néhány, a korábbi változatban látható jelenet kikerült a filmből, míg más jelenetek sorrendje felcserélődött. Nincs hosszúra nyúlt expozíció, helyette azonnal az események sűrűjében (pontosabban egy igen fontos tárgyaláson) találjuk magunkat, amivel a rendező azonnal behúzza magával a nézőt és megalapoz a fő konfliktusnak.

Pozitív változás, hogy kikerült néhány erőltetettnek ható vagy éppen felesleges jelenet, aminek hatására a játékidő is lecsökkent néhány perccel. Michael testvérének, Fredonak a halálát bemutató flashbacknek például nyomát sem látjuk, ami azért is hasznos, mivel aki ismeri a korábbi részeket, azt nem szükséges ilyen direkt módon emlékeztetni arra, miként ölette meg Michael a saját vérét A keresztapa második részében. Habár ezen változások egyértelműen a film javát szolgálják, még így is bőven lehetett volna ritkítani a túlzottan direkt jelenetek számát. Kiváltképp azon részeket, melyekben különböző karakterek szembesítik Michaelt saját testvérének megölésével.

A keresztapa harmadik felvonásának központi kérdése az: vajon képes -e egy, a múlt súlyos terhe alatt senyvedő bűnöző megváltást nyerni és megtalálni a lelki békét?

Azt gondolom ennek a dilemmának a bemutatásához nem szükséges állandó jelleggel és kendőzetlenül felhánytorgatni a múltat, hiszen egy A keresztapa-rajongó nagyon is tisztában van azzal milyen tettek száradnak Michael lelkén. Aki pedig nem ismeri a történteket az nagy valószínűséggel nem a harmadik résszel kezdi el a trilógiát. Minden bizonnyal elegánsabb lett volna többet bízni a nézők fantáziájára és hagyni, hogy Michaelt hadd lengje körbe a hangtalan szenvedés és a belülről feszítő bűntudat. Ez esetben az a jelenet is nagyobb erővel szólt volna, melyben Michael végre meggyónja bűneit.

Azonban vannak olyan hibái is a filmnek, melyeket a legügyesebb újravágás sem képes eltüntetni. Ide sorolhatóak az időnként bárgyú párbeszédek, a sok esetben erőltetett színészi játék (melyre bizony néha Al Pacino is rátesz egy-egy lapáttal) vagy éppen a film közepén látható helikopteres leszámolás, mely látványos ugyan, de nem sikerült a film mélyszövetébe sikeresen integrálni.

Akit zavart Sofia Coppola színészi játéka az most sem fog vele megbarátkozni, hiszen karaktere, Mary pontosan ugyanannyi játékidőt kapott, mint az eredeti verzióban.

Coppolát egyébként annak idején nepotizmussal vádolták mind a nézők, mind a szaksajtó, mivel a saját lányának adta Mary szerepét. Azt viszont valamiért már kevesebben említik, hogy előtte Winona Rydernek szánta a szerepet, ám az az utolsó pillanatban meggondolta magát. A kritikusok többségével szemben jóval idegesítőbbnek találtam a Vincentet megformáló Andy Garciát, akinek folyton vigyorgó karakterét már a 1990-es eredetiben sem tudtam megkedvelni.

Hasonlóan értetlenül állok Pacino karakterének átváltozásához. A töménytelen mennyiségű zsírral olaszosan hátranyalt frizura helyett Michael fejét immár rövidre vágott, őszes tincsek fedik, ami teljesen idegen egy, a külsőségekre rengeteget adó maffiózótól. A nézők és szakmabeliek közt vita tárgyát képezi az is, hogy egy Michael-kaliberű hidegvérű bűnöző vajon tanúsítana-e olyan bűnbánást és lelkifurdalást, melyet a Codaban végigkövethetünk. Bizonyos nézetek szerint (köztük Al Pacino számára is) ez karakteridegen, mások nagyon is hihetőnek tartják.

Azonban, ha visszatekintünk a gengszterfilm műfajtörténetére hamar nyilvánvalóvá válhat, hogy Michael a megtérő, jó útra térni kívánó gengszter ideájába tartozik. Pontosabban tartozna, de az életét bemocskoló gaztettek túlságosan súlyosak ahhoz, hogy feloldozást nyerjen. „Amikor már azt gondoltam végre kiszállhatok, ismét visszahúznak” – hangzik el a keresztapa szájából, s valóban,

nincs az a mentőöv, mely képes lenne őt vagy családját megóvni a rájuk leselkedő tragédiától.

Ha már a megváltásnál tartunk érdemes megemlíteni az katolikus egyház szerepét és annak kritikáját, mely a korábbi epizódokban is jelentős szerephez jutott, a harmadik részre pedig már teljes kendőzetlenségében üdvözölhetjük. Az egyház nem morális, hanem puszta üzleti érdekek mentén dönt, s ha nem működnek együtt a maffiával azt nem erkölcsi, sokkal inkább üzleti megfontolásból teszik.

Michael a szó szoros és szimbolikus értelmében is rajtuk keresztül akarja kivásárolni magát a bűnös életéből. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a történelem legdrágább búcsúcéduláját szeretné megváltani, ám számára ennek nincs vallási-spirituális vonzata. A katolikus egyház csupán egy üzleti partner, a különbség pedig annyi, hogy az egyházzal való tárgyalásokat füstös kaszinók és bárok helyett Isten szent házában tartják meg.

The Godfather Coda másik nagy újítása a film módosult lezárása, mely egyfajta tónusváltáson esett át és az eredeti befejezéshez képest egy némiképp elégikusabb hangnemet üt meg. Azon sem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, hogy Coppola Martin Scorsese Az ír című gengsztereposzából inspirálódott. Összességében elmondható, hogy A keresztapa harmadik etapjának újravágott verziója feszesebb, áramvonalasabb és kicsit konzisztensebb lett, de ne várjunk tőle csodát.

Már most borítékolható, hogy aki eddig is kedvelte (vagy megtűrte) a trilógia utolsó darabját az ennek a ráncfelvarrásnak mindenképp örülni fog.

Aki viszont viszolygott a harmadik résztől azt ez a változat sem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. Az újraszabott verzió tehát inkább a rajongóknak szánt tiszteletkör, semmint látványos metamorfózis, de a film megítélésében valószínűleg még számukra is nagyobb szerepet játszik a nosztalgia érzése, mintsem az újravágásból származó eltérések.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com