Kritika

Hazudni bűn – A hazugság művészete

A Nicholas Searle regényéből készült adaptáció, A hazugság művészete (The Good Liar) Ian McKellen és Helen Mirren kettőse miatt kelti fel – majd tartja meg – a figyelmet. De vajon a színészlegendák kiváló alakítása elég egy jó filmhez?

Ian McKellen és Helen Mirren első kollaborációjukként A hazugság művészete című Nicholas Searle-regény adaptációját választották, amely színészi kvalitásaik fitogtatására kiváló döntésnek bizonyult. A két színészlegenda ugyanis a legkiemelkedőbb pontjai az alkotásnak. Ez annak tudatában sem meglepő, hogy A hazugság művészetét az olyan közepes filmeket, mint a Mr. Holmes vagy A szépség és a szörnyeteg rendező Bill Condon jegyzi, a forgatókönyvet pedig a szintén Mr. Holmeson tevékenykedő Jeffrey Hatcher írta. Ám hiába McKellen és Mirren remek alakítása, A hazugság művészete nem fog tudni a kiemelkedni a középmezőnyből.

A film premisszájával nem lenne semmi probléma: ahogy a cím is utal rá, a történet a hazugságról szól.

Ám ahogy az az (egyébként ügyesen megszerkesztett) nyitómontázsból kiderül, nem tudhatjuk biztosan, ki hazudik: mindkét főszereplőre rávetül a gyanú árnyéka. A társkeresőn ismerkedő idősek már az adatlapjukon egy-egy apró füllentéssel indítanak, majd az első randin végre az igazi keresztnevüket is elárulják: Roy és Betty.

A címben szereplő ügyes hazug titulusra az egyértelmű választás McKellen karaktere, Roy lenne, akiről biztosan tudjuk, hogy életvitelszerűen csaló. Gyakran, többféle hátterű, gazdag embert ver át, és forgat ki a pénzéből. Legújabb célpontja néhány tehetős, sztriptíz bárban üzletelő orosz, illetve velük párhuzamosan a jómódú özvegy, Betty (Helen Mirren). Roy meglehetősen hamar beférkőzik a felszínen igazi naivának tűnő asszony kegyeibe, majd otthonába – mert a „fájós” lábával ugyebár nem lakhat emeletes házban.

Ám Betty nem olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik: az oxfordi tanárnő nyilvánvalóan jóval dörzsöltebb a látszatnál.

Nem engedi magához a kelleténél közelebb a svindlis férfit, így kapcsolatuk megmarad plátói szinten, még akkor is, ha Roy – az üzlettársát, Vincentet (Jim Carter) bevonva – mindenáron meg akarja győzni Bettyt arról, legyen közös bankszámlájuk. Ha az özvegy óvatossága nem lenne elég, az unokája, Stephen is gyanakvással szemléli nagymamája új barátját. Csakhogy a nyitánynak köszönhetően végig ott lappang bennünk a kétely: mi van, ha Betty sem az a talpig becsületes, idős hölgy?

Mivel a játékidő kétharmadában legalábbis egy Holtodiglanszintű csavarra várunk, e kétely képes fenntartani az érdeklődést. A végül bekövetkező fordulat azonban egyszerre sokkoló és kiábrándító. Mert annak ellenére, hogy az igazság az adott pillanatban hatásosan működik, még sincs semmilyen alapja. A flashbackekben leleplezett valós történések rendkívül ügyetlen adagolásban érkeznek, olyannyira, hogy akár e jelenetek nélkül is megállta volna a helyét a cselekmény. Sőt, az időközben egyre erősödő macska-egér játék még akár jobban is működhetett volna, valami másfajta, logikusabb végkifejlettel – igaz, akkor Hatcher forgatókönyve nem maradt volna hű a forrásműhöz.

Azonban nem csupán az információk kapkodó megosztásával van probléma a narrációban.

A cselekményvezetés redundáns – ahogy egyébként a film utolsó két jelenete is felesleges és didaktikus –, a film tempója pedig igencsak nyugdíjas. Aminél még Roy is gyorsabban szalad a „rossz” térdével egy rosszul sikerült átverés után.

A hazugság művészete ellenben műfaji hibridként nem is funkcionál olyan rosszul: bosszú-, romantikus-, fehérgalléros gengszterfilm és thriller keveredik az alkotásban. Condon pedig meglehetősen jól játszik a különböző zsánerekkel. Bár Betty és Roy kapcsolata inkább baráti, a film romkom-, és bűnfilm-vonásai remekül illeszkednek a szélhámos és/vagy szerelmes szeniorok trendjébe, mint a Könyvklub, vagy a Vén rókák. Ezt azonban a thriller, s vele együtt a supsense sínyli meg, hiszen

a valódi feszültség megtartásához korántsem elég a „vajon kire utal a cím?” kérdés fejtegetése.

Így tehát a hosszúra nyújtott, majd hanyagul odavetett flashback-motivációval támogatott történettel Hatcher és Condon csak egyet bizonyítottak: a forgatókönyvírót és a rendezőt is feltehetjük Betty és Roy mellé a megtévesztéssel gyanúsítandók listájára. A hazugság művészete ugyanis kizárólag Helen Mirren és Ian McKellen brillírozásának háttere, semmi több.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya