A The Great Hack húsbavágóan fontos kérdést tárgyal – talán így kezdtem volna beszámolómat cirka öt évvel ezelőtt, de 2020-at írunk és az elmúlt évtized bővelkedett a szaftos politikai botrányokban, kiszivárogtatásokban, a társadalmi ellentétekben és az egyre masszívabban ezek origójába kerülő tech-szcéna kicsapongásaiban. A Netflix kínálatában látható dokumentumfilm szórakoztató ugyan, de jócskán megkésett a vizsgált téma bemutatásával.
A tömegek megfigyelésének jogtalan és titokban történő gyakorlata, illetve a személyes adatokkal való visszaélések időről-időre kisajátítják a szalagcímeket. Az Edward Snowden által 2013-ban nyilvánosságra hozott NSA-dokumentumok óta a Cambridge Analytica körüli botránytól volt a leghangosabb a sajtó. Snowdenről még 2016-ban mutattak be egy életrajzi filmet, és ahogy az várható volt, a Cambridge Analyticát romokba döntő ügyről is készült egy tényfeltárónak szánt alkotás. Tényeket ugyan kapunk, de azok hírértéke és relevanciája nem sokat tesz hozzá eddigi ismereteinkhez.
A The Great Hack párhuzamosan zajló és egymást időnként keresztező történetszálakon keresztül mutatja be a Cambridge Analytica összetett tevékenységének és bukásának történetét.
A több szálon futó cselekmény párhuzamos elbeszélésmódja, az információk adagolásának dinamikája, az expresszív zenehasználat és a különböző hangulatok szándékos kicsikarása az akciódús hollywoodi produkciókkal mutat rokonvonásokat. Egyéni ízlés kérdése, hogy ezt miként ítéljük meg, egy viszont bizton állítható – az izgalmas előadásmód garantált.
A film egyik legfontosabb figurája Carole Cadwalladr, aki a The Observer újságírójaként elsőként tudósított a londoni székhelyű cég személyes adatokkal való visszaéléseiről és az adatbányász vállalatok demokratikus választásokat (így a Brexitet és az amerikai elnökválasztást is) veszélyeztető ténykedéseiről.
Ezzel egy időben bemutatja a nézőket képviselni hivatott David Carrollt, akinek adataihoz 87 millió másik Facebook-felhasználóval egyetemben jogtalanul jutott hozzá a Cambridge Analytica. David jogi úton kívánja kideríteni, hogy pontosan milyen adatai kerültek idegen kézbe, és azokat milyen célra használhatták fel. A cselekmény későbbi szakaszában megismerhetjük Brittany Kaisert is, aki a Cambridge Analytica egyik kulcsfigurájaként úgy döntött, otthagyja eddigi munkahelyét és kiteregeti a szennyest.
Brittany feltűnése a The Great Hack egyik legkérdésesebb pontja, hiszen a szimultán zajló történetszálak közül az ő karakteríve kapja a legnagyobb figyelmet,
miközben korábbi, erősen elítélendő szerepvállalása miatt különösen nehéz a vele való azonosulás. A film alkotói, Karim Amer és Jehane Noujaimnem különösebben nem is firtatják, hogy Kaiser pontosan miért hagyta ott addig oly’ szeretett munkahelyét, de múltbeli felelősségét is csak elvétve érintik.
A „whistleblowing” (melyet magyarul talán közérdekű adat kiszivárogtatásának lehetne fordítani) egy embert próbáló, kockázatos cselekedet. Edward Snowden valószínűleg soha nem térhet vissza szülőhazájába, mert tette hazaárulásnak minősül. Snowden ezzel tisztában volt és mégis vállalta a következményeket, míg Brittany Kaiser hirtelen jött pálfordulása csak azután következett be, hogy egy korábbi alkalmazott, Christopher Wylie, megtörve a jeget, elsőként nyilatkozott a Cambridge Analytica piszkos módszereiről.
Hogy miért döntött Kaiser a „whistleblowing” mellett, arra nem kapunk világos választ.
Maga Kaiser sem firtatja ennek okát: egyik alkalommal mellékesen megjegyzi, elege volt abból, hogy olyan befolyásos fehér férfiakat szolgáljon ki, akik figyelmen kívül hagyják mások érdekeit. Ez a mondat reflektálatlan marad ugyan, de hihető indok helyett inkább tűnik a baloldali sajtó előtt való mentegetőzésnek. Annak tudatában pláne, hogy Kaiser évekig kiváló kapcsolatot ápolt a republikánus párt legfelsőbb köreivel, sőt, fontos szerepet töltött be Trump kampányának sikerében.
A fenti gondolatmenet talán kötekedésnek tűnhet, én mégis azt érzem, hogy egy, a témát komolyan vizsgáló dokumentumfilm a mismásolás helyett alaposabban is körüljárhatná ezeket a motivációkat. Főleg annak fényében, hogy az adataink jogtalan használatának nyilvánvaló veszélyeit milyen terjedelmesen ecsetelik az alkotók.
Van valami meghökkentő és bosszantó abban, ahogy a The Great Hack rácsodálkozik arra, hogy a tech-óriások visszaélnek a rájuk bízott személyes információinkkal.
Meghökkentő, mert a megfigyelések és lehallgatások már a ’70-es évek paranoiathrillerei (A keselyű három napja, Magánbeszélgetés) óta szerves részét képezik a köztudatnak és bosszantó, mert a filmet nézve olyan érzése van az embernek, hogy elfeledtük a múltat és most mindent az alapoktól kell újratanulnunk.
A Cambridge Analytica már 2016-ban is nyilvánosan beszélt arról, hogy miként bombázzák az embereket a megrendelők igényei szerint különböző hirdetésekkel. Az állampolgárok egyenként történő pszichografikus profilozása, félelmeik, vágyaik, gyengeségeik feltérképezése, majd ezek felhasználása személyre szabott hirdetések gyártására (mikrotargetálás) már évek óta bevett gyakorlat. S, noha egy Black Mirror epizódot látva mindenki elhűlne, ha hasonló történéseket látna, a londoni illetőségű cég kissé meghökkentő módon soha nem rejtette véka alá, hogy célzott reklámaik, politikai üzeneteik milyen módon jutnak el a felhasználókhoz.
A disztópikus, digitális világ ígérete már évek óta fenyegető pallosként lóg a fejünk felett, a The Great Hack alkotói mégis csak most vállalkoztak ennek felvázolására.
A készítőknek ráadásul nem sok megoldási javaslatra futotta. Egy biztos: minden eszközt megragadtak, hogy pálcát törjenek a populista szólamokat szajkózó politikai kampányok felett, ám végül maguk is sematikusan tálalták a felvetett problémát. Szó se róla, a személyes adataink védelmére sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk, de ezekre már vannak működőképes kezdeményezések. Például a GDPR, melyet az EU-ban 2018-ban vezettek be, s melynek jelentőségéről hasznos lett volna néhány szóban megemlékezni.
A film további gyengesége, hogy azt az érzést kelti: egy feszesebb jogi keretrendszer majd választ ad minden problémánkra, enélkül azonban lehetetlen, hogy ismét fair választásokon vegyünk részt, vagy hogy körültekintően tájékozódjunk az interneten. Azt már nem említik az alkotók, hogy az autoriter rezsimek mindig is megtalálták a módját a populista szólamok terjesztésének.
Az „oszd meg és uralkodj” egy korokon átívelő politikai módszer, amely pusztán csak annyit változott, hogy megvalósításának legideálisabb felületévé ezúttal a világháló vált.
A fentiekből talán leszűrhető, hogy a The Great Hack nem képes eltalálni, hogy mire mekkora hangsúlyt fektessen. Ezt remekül modellálja az is, hogy a Cambridge Analytica ügyleteit alaposan kivesézi, de a Facebook felelősségének felvázolására már alig hagy időt. Pedig Zuckerbergék szerepe sokkal aggasztóbb, hiszen a 87 millió millió felhasználó adata két éven át az ő tudtukkal és együttműködésükkel került harmadik kézbe. Médiabotrány ide vagy oda, végül megúszták egy ötmilliárd dolláros bírsággal, ami olyan csekély retorziónak bizonyult, hogy a vállalat részvényei ahelyett, hogy megzuhantak volna, ironikus módon még meg is combosodtak.
Alapos filmnek semmiképp sem nevezhető a The Great Hack. Ennek oka elsősorban az, hogy pusztán a felszínt kapargatja, s néha azt sem a megfelelő helyen. Hajlamos elidőzni olyan kérdéseken, melyek relevanciája kissé avíttas, de átsiklik olyan kulcsfontosságú mozzanatok felett, melyek több figyelmet érdemelnének. Védelmére legyen mondva, hogy különösen komplex, az egész társadalmat érintő problémát vizsgál. Az is vitathatatlan, hogy
hollywoodi kémthrillereket idéző, hangulatos képsorai, dinamikus vágásai és vagány zenei aláfestése egy izgalmas és könnyen fogyasztható darabbá teszik.
A felvetett problémákat kissé sematizáló megközelítése ellenére is képes gondolatokat ébreszteni, melyet az is bizonyít, hogy a megtekintést követően még napokig „kísérti” az embert. Ha csak ennyi lett volna a célja, azt mondhatnánk, sikerrel járt, a The Great Hack azonban egyértelműen többre vállalkozott ennél. A gond csak az, hogy útközben elveszett az általa vizsgált adattenger sűrűjében.
