Fókuszban Kritika

Az „igazi” hősök – The Highwaymen

Bonnie és Clyde története az őket üldöző rangerek szemszögéből. Ha nem lenne ennyire konzervatív és felszínes film a The Highwaymen, még értelme is lett volna elkészíteni.

Zavarba ejtő egy olyan filmről ítélkezni, amelynek már maga a léte megkérdőjelezhető. A The Highwaymen alapelve látszólag helyénvaló: lerombolni a két erőszakos, köztörvényes bűnöző, Bonnie Parker és Clyde Barrow körüli mítoszt. Ezzel ugyanakkor akár tudatosan, akár nem, de automatikusan másvalamit is lerombol a film: mégpedig a történet leghíresebb feldolgozását, egyben a filmtörténet egyik legcsodálatosabb alkotását, Arthur Penn 1967-es Bonnie és Clyde-ját. A történet revízió alá vételével olyan, mintha a The Highwaymen azt feltételezné, hogy Penn annak idején hibásan közelítette meg az eseményeket, ezt pedig korrigálni kell.

Viszont ez a prekoncepció hibás: Penn ugyanis nem mitizált, hanem azt mutatta meg, hogy maga Bonnie és Clyde mennyire menőnek hitte magát, illetve az emberek mennyire rajongtak értük – miközben azt is láttatta, hogy antihősei valójában szánni való alakok. A The Highwaymen odáig megy a demitizálásban – ami egyébként figyelemreméltó esztétikai megoldás –, hogy Bonnie és Clyde arcát kizárólag a szitává lövésük pillanatában mutatja: a volán mögött pedig két ijedt gyerek ül.

Ennek a történetnek a hősei minden kétséget kizárólag az ellenük küldött rangerek.

A Bonnie és Clyde – és most hangsúlyosan a filmre gondolok – rajongói tehát a The Highwaymen láttán úgy érezhetik, hogy John Lee Hancock érvényteleníteni kívánja Arthur Penn filmjét, hogy helyette megmutassa, mi a helyes nézőpont a két gengszter történetét illetően. Azzal, hogy többször nyíltan kiáll a páros tevékenysége ellen, miközben a motivációikat nemigen próbálja megérteni, a The Highwaymen sokkal egyoldalúbb film a Bonnie és Clyde-nál, morális töltetű történelemrevízió, ami mindenképpen kissé porossá, de legalábbis unalmassá teszi a koncepcióját a hollywoodi reneszánsz kirobbantójaként ünnepelt, és azóta is ugyanolyan frissnek ható Penn-filmhez képest.

Pedig ez a szembenállás nem lenne szükségszerű: egyrészt Hancock írta a szintén Kevin Costner főszereplésével készült Tökéletes világot, amely szívszorítóan egyensúlyozik a rabló-pandúr nézőpont között. Másrészt ha nem is gyakran, de előfordul, hogy a „másik oldal” filmes bemutatása közel annyira izgalmas, mint az elsőként megismert történet. Ilyen például a Francia kapcsolat és a 2014-es La French párosa, amik ugyanannak az éremnek a két (amerikai, francia) oldalát mutatják be. Itt a francia változat felnő Friedkin bűnügyi klasszikusához, sőt, mai szemmel még izgalmasabbnak is hat a mára kissé lassúnak tűnő, ’70-es évekbeli darabnál.

Ha túltesszük magunkat a The Highwaymen létjogosultságán, maga a mű egy kedélyes buddy cop film,

kiegészítve az öregedés motívumával. A két kényszernyugdíjazott Texas Rangert (Kevin Costner, Woody Harrelson) azután hívják be a Barrow-banda levadászására, hogy minden más eszköz használhatatlannak bizonyul. Az egykori társak döcögős egymásra találása ugyanolyan finom humorforrás, mint az öregedés jelei, amelyeken a film előszeretettel időzik el (Costner fel is szedett néhány kilót a szerep kedvéért). A film tulajdonképpen egy végtelen üldözési jelenet, de olyan, amelyik csak ritkán forrósodik fel – hiszen a rangerek mindig csak utólag, gyakran a rádióból tudják meg, ha a banda elkövetett valamit, és csak nagyon lassan jutnak el odáig, hogy beelőzzék az Egyesült Államokban követhetetlenül cikázó gengsztereket. Bár a film nem hangsúlyozza eléggé, mindennek az volt az oka, hogy még nem létezett az FBI, az egyes államok szervei pedig nem voltak képesek hatékonyan együttműködni – ezt pedig a Barrow-banda pontosan tudta, és kihasználta.

A The Highwaymen egyébként nem csak ezt a háttérinformációt keni el, de ezen kívül is több olyan kérdést lebegtet meg, ami bővebb kifejtést ért volna. Például látszik egy halvány szociografikus szándék, hiszen a film szívesen mutogatja a környezetet, amelyben a rangerek igyekeznek utolérni a bandát. Hancock ábrázolja, milyen közegből akartak kitörni a fiatalok, folyamatosan szem előtt tartja a világválság sújtotta államok sivárságát, a táborokban tengődő, nincstelen tömegeket, de következtetéseket már nem von le a helyzetből. A The Highwaymen akár lehetett volna egy „történelmi” leszakadó amerikás film is, de nyoma sincs benne az önkritikának – annál inkább a patriotizmusnak, hiszen a rangerek gyakorlatilag a mennybe mennek, míg a felforgató elemeket egyszerűen likvidálják. A film a törvényt idealizálja a törvényenkívüliség helyett, ez a remitizálás pedig szükségképpen

ugyanolyan leegyszerűsítő, mint a gengszterség mitizálása.

Ugyanígy pedzegeti, de nem mélyíti el a film a rajongás jelenségét, ami megint csak aktualizálható lehetett volna – Bonnie és Clyde igazi celebek voltak, akiket erősen megkérdőjelezhető tevékenységük ellenére tömegek imádtak. A romos környezettel együtt a The Highwaymen megmutatja azt is, hogy kik azok, akik hőst látnak a rablógyilkosokban, de ennek az okait sem keresi, pedig ezzel hozhatott volna újat a Bonnie és Clyde-hoz képest. Ahogyan arra a furcsa egyidejűségre is csak utalásokat kapunk, hogy Bonnie és Clyde (de főleg Bonnie Parker) ugyanúgy idealizálta a korszak hollywoodi hírességeit, és hozzájuk hasonló ismertségre vágyott, mint ahogy a tömegek tették vele szemben – furcsa belegondolni, hogy miközben az ország másik felében biztonságosan dübörgött a hollywoodi gépezet, a déli államokban útonállóként vérengzett egy banda.

A The Highwaymen tehát nemcsak eszmeiségében, hanem megvalósításában is hagy kivetnivalót maga után, miközben – a túlnyújtott játékidőtől eltekintve – korrekt és időnként egész szórakoztató netflixes darab. A téma iránt eredetileg a Robert Redford – Paul Newman kettős érdeklődött (a terveknek Newman halála vetett véget), ami feltehetőleg emlékezetesebb végeredményhez vezetett volna. Ennek ellenére az igaz történetekre specializálódott John Lee Hancock (A szív bajnokai, Banks úr megmentése, Az alapító) és a kalandfilmes John Fusco forgatókönyvíró (A vadnyugat fiai, A tűz óceánja), valamint a remekül öregeskedő-akciózó Costner és Harrelson is igyekezett – hogy pontosan milyen cél érdekében, az már vitatható.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..