Aki még nem látott indiai horrort, vagy éppen kollywoodit, esetleg azt sem tudta, hogy ilyen is létezik, akkor a 2017-es Aval, vagy másik címén The House Next Door egy remek lehetőség a pótlásra. De ha valaki a pszichologizáló horrorokat szereti, akkor ezt a túlfűtött indiai alkotást bizony jobb másra hagyni.
Először is érdemes tisztázni a film címeit, ugyanis egyszerre három nyelven, különböző címekkel került bemutatásra. A tamil változat címe Aval (jelentése ő nőnemben), a telugué Gruham (jelentése otthon), a hindi változaté pedig The House Next Door (A szomszéd háza). Mindhárom verzió 2017 novemberében került bemutatásra. Magam a hindi változathoz jutottam hozzá, habár a film nem a nálunk is egyre ismertebbé váló bollywoodi filmek körét gazdagítja. Ez egy tamil alkotás, így a kollywoodi jelzőt érdemli ki, ami a tamil filmgyártás központi helyének nevét, Kodambakkamot jelzi. (Csakúgy mint Bollywood Bombay-t, Mumbai korábbi nevét – természetesen Hollywoddal keresztezve.)
A horror egy kiaknázatlan műfaj az indiai moziban. Nem előzmény nélküli, de szokatlan. Az indiai kultúrához egyszerűen az énekes-dalos kifejezésmód áll közel, így a filmjeik zömére rásütnénk, hogy musical, pedig csak indiai. S amikor mégsem romantikus drámáról van szó, akkor is gyakran kerülnek szerelmes jelenetek, dalbetétek a filmekbe. Ahogy láthatjuk ezt a The House Next Door esetén is. A történet intrója a két főszereplő romkomos megismerkedése és házassága. Ugyan tartalmilag ebből annyi releváns a film szempontjából, hogy házasok, tulajdonképpen ez a kedvenc jelenetsorom. Pedig csak öt perc hosszú és semmi más nem történik azon kívül, hogy két fiatal találkozik, de kategóriáján belül teljesen rendben van. Krish aranyos, ahogy ügyetlenkedik zavarában; beüti a fejét, nagy lendületében földre teperi leendő anyósát. Aztán az esküvő is olyan, amilyennek lennie kell, a legszebb pillanat egy indiai nő életében; Lakshmi tündököl a hagyományos indiai esküvői hennájával. És persze jó a zene, szóval hiába semmi extra nem történik, el lehetne nézni sokáig, mert szórakoztató.
Hasonlóképpen a The House Next Door horrorként sem hazudtolja meg indiaiságát: kifejezetten barokkos, vagyis zsúfolt, teátrális és érzelmileg túlfeszített. A korábban említett házaspár a Himalája ritkán lakott lankáin él, ám mézesheteket idéző hétköznapjaik megváltoznak, amikor új szomszédok érkeznek a szomszédos házba. A welcome party során Jenny, a tinilány beugrik a kútba, ahonnan Krish húzza ki. De ezután már semmi sincs rendben: elkezdődik és véget nem ér a látomások, paranormális, és egyre baljósabb jelenségek sora. A film rendezője, Milind Rau nem vacakolt, itt aztán minden felvonul. A pszichiáter először hipnózissal próbálkozik, majd egy keresztény papot hívnak az ördögűzéshez, időközben megjelenik egy helyi látó nomád, s a kínai tolmács, aki a házban rekedt kínai család szellemeinek kinyilatkoztatásait közvetíti. Majd ez az egész kultúr-mix horror a napfogyatkozás elsötétedése alatt éri el a tetőfokát! A The House Next Door tehát mit sem törődik a nyugaton népszerű metaforikus horrortrenddel (Valami követ, It Comes at night, Tűnj el!), a zúzást és halmozást választja, amitől retró hangulata lesz a filmnek, mint ahogy a többi indiai horrornak is (Bhoot, Darna Mana Hai, Raaz: The Mystery Continues, 404: Error Not Found).
Csakhogy amíg a fokozás egy átlagos indiai szerelmi jelenetnél működik – a pár a végén már egy felhőkarcolón és más extrém helyeken énekelve-táncolva is kifejezheti mindent betöltő vágyát –, addig egy horrornál ez a halmozás nem igazán. Tipikus hiba, és itt főleg ez dominál, hogy a sztori komolytalanná válik és már nem hiszünk a történet valószerűségében. A néző kiesik az azonosulásból, és nincs miért izgulnia többé. Persze, hogy a film mennyire ijesztő, az roppant szubjektív. Akárhány recenzióba olvastam bele, mindben arról nyilatkoztak, hogy marha ijesztő. Pedig én ijesztőnek egyáltalán nem mondanám, mivel a klisék kilövik a valódi meglepetést. Bár az tény, hogy a film folyamatosan adagolja a sokkolónak szánt, a gonosz erők átitatta képsorokat, szóval tényleg egy nyomasztó moziélmény. Nem is beszélve arról, hogy a paráztatós zenék és zörejek is majdnem non-stop jellemzői a filmnek, szóval tényleg mintha megállás nélkül akarna zongorázni a néző idegein.
De egyszerűen ez műfaj így nem működik. A horror-durvulások a 360 fokot forduló kamerával, visító szellemekkel és megszállott vonaglásokkal leginkább erőlködésnek tűnnek. Az egyik kulcsjelenet Jenny találkozása az indiai-keresztény pappal. Az ördögűzés első pillanatától kezdve Jenny teste lehetetlen alakzatokba facsarodik, arca és üvöltése ezer démoné, kinetikus erejével pedig mozgásba hozza az egész szobát, beleértve az ott lévő személyeket, akik vagy a falra kenődve, vagy a hatalmas, de papírmasé könnyedséggel zuhanó nagyszekrény alatt, vagy ahogy ő maga is, a levegőben lebegve végzik. S ettől az esetlen teatralitástól végül a jelenet sokkal inkább cirkuszi mutatvány, mint valódi horror lesz.
Ezzel szemben amikor jut egy kis rés a romantikának, a házastársi évődésnek, vagyis az ebből fakadó humornak, akkor egyből jobban medrében van a film. Az igazság valószínűleg az lehet, hogy a The House Next Doort egyszerűen nem szabad kontextusából kiszakítva értékelni. Sajátosnak ugyan sajátos Milind Rau filmje, és ha nem is úttörő, de mindenképp szokatlan az indiai filmgyártásban. Európai nézőnek meg az indai jellege miatt az. Ám, ha szimplán horrorként tekintek a filmre, akkor egy ijesztgetéssel túlpakolt rémsztoriról van szó, némi indiai romkom jelleggel megfűszerezve. Fő hibája, hogy a rendező a nagy igyekezettől ajtóstul rontott a kísértetház műfajába.
