Kritika

„A lámpa nem látja önmaga fényét, a méz nem érzi önmaga édességét” – The Humans

A The Humans egy újabb ékes példája annak, hogy az A24 stúdió nem a könnyen eladható történetekben, hanem a nehezen körbeírható emberi érzelmek filmrevitelében érdekelt. Stephen Karam kísérletező hangvételű alkotása egy kiváló adaptáció, de befogadása sokak számára okozhat nehézséget.

A színházi drámaíróként ismertté vált Stephen Karam első nagyjátékfilmjét stílszerűen saját, 2016-os darabjából, a Tony-díjas The Humans-ből adaptálta filmvászonra. A mindössze hat karaktert mozgató egyfelvonásos játék a Broadway-en hatalmas sikert aratott, a róla szóló kritikák hangosan éltették az invenciózus és a dramaturgia szempontjából is hangsúlyos babaház-szerű díszletet, a kiváló színészi játékot és a többrégetű történetet. A megfilmesítés hírére éppen ezért sokan felkapták a fejüket, az elvárásokat pedig az is növelte, hogy nemrégiben egy másik elsőfilmes rendező, Florian Zeller színpadról filmre adaptált alkotása, Az apa is remek fogadtatásban részesült.

Karam pedig felnőtt a feladathoz: képes volt az eredeti mű érdemeit oly módon átültetni a nagyvászonra, hogy az sosem érződik színpadiasnak, filmkészítéstől idegennek. A rendező a saját színdarabját egy filmnyelvileg is érdekes és egészen különleges alkotássá tudta átformálni.

A The Humans története a felszínen egy egyszerű hálaadásnapi, családi összejövetel annak minden előnyével és hátrányával.

Az ínycsiklandó fogások kíséretében folytatott beszélgetések és az együttlét során elkerülhetetlenné váló családi perpatvar a filmalkotók kedvelt témái, ezekből pedig itt sem lesz hiány. A Blake család tagjai egy lakásavatóval egybekötött ünnepi vacsora keretében gyűlnek össze. A párkapcsolatban élő Brigid (Beanie Feldstein) és Richard (Steve Yeun) New York kínai negyedében vásároltak lakást. Az egyelőre még üresen kongó, sötét belvárosi ingatlanba invitálják a lány családtagjait, így a helyszínt bizalmatlanul kezelő apukát Eriket (Richard Jenkins), az utóbbi időben feltűnően érzékeny anyukát, Deirdre-t (Jayne Houdyshell), a sokszor elzárkózó Aimee-t (Amy Schumer) és a demenciában szenvedő nagymamát (June Squibb).

A komornak, már-már kísértetiesnek ható helyszínt látva persze hamar egyértelművé válik, hogy itt nem egy szokásos „bazi nagy lagzinak” leszünk a tanúi, sokkal inkább egy másik A24-es alkotás, a Krisha szívbemarkoló és keserű hálaadásnapi történetéhez hasonló narratívát követünk. A rendező azonban – nagyon helyesen – csak lassan csepegteti nekünk az információt. Ennek köszönhetően a filmet finoman körbelengő feszültség végig jelen marad,

 

a család tagjaiban megbújó aggályok és egymás közt feszülő ellentétek pedig fokozatosan eszkalálódnak látványos konfliktussá.

A történet kizárólagos helyszíneként a megviselt lakásnak is kiemelt szerep jut. Az itt-ott beázott falak, a kopogó-nyikorgó csövek, az évek alatt meghalványult tapéta nem csak hangulatfokozó elemként vannak jelen, de a karakterek belső félelmeinek, frusztrációinak is egyfajta kivetülései. Elsőre furcsának érződik, de az alapvetően zárt szituációs családi drámaként működő cselekmény a közegábrázolás és atmoszférateremtés tekintetében egészen váratlan helyről, a horrorfilmek és pszichológiai thrillerek világából kölcsönöz. Azonban a szorongáskeltés itt sosem csap át szürrealitásba, a félelmek ugyanis nem a fantasztikumban, hanem a realitásban gyökereznek. Eriket, az apukát például rémálmok gyötrik és pánikszerű rémületet képes kiváltani belőle egy-egy nyikorgó ajtó is, ám mindez nem egy misztikus erő, pusztán saját kimondatlan titkainak és a rossz lelkiismeretének a számlájára írható.

A The Humans cselekményét továbbá végigkíséri a fény és a sötétség hangsúlyos szembenállása. A lehangoló belső udvarra néző lakás fénytelen tereit Brigid és Richard karácsonyi égőfüzérekkel, halványan derengő lámpákkal vagy éppen egy falra vetített holografikus tűzrakással igyekeznek kivilágítani, egyszersmind otthonosabbá tenni. Ám a zegzugos folyosók így is csak félhomályban láthatóak, olykor pedig egy-egy meghibásodott villanykörte is a sötétség térnyerését idézi elő. A fény és sötétség ilyen módon történő ábrázolása a család egyes tagjaira telepedő személyes szorongások, kimondatlan aggodalmak allegóriájává válik. Mindezzel az alkotók azonban nem a kilátástalanságot, hanem a sötétség mélyén pislákoló reményt, a mindennapi nehézségekkel való küzdelem szükségességét hangsúlyozzák. Egyszersmind a családi kötelék fontosságát, azt, hogy

egy-egy ember „fénye” milyen módon képes átsegíteni a másikat, amikor éppen a legnagyobbnak tűnik a sötétség.

Az eredeti Broadway-darabban minden helyszínt egyidejűleg láttak a nézők, így egy mindent látó szemként követhették az eseményeket. Ezzel szemben az adaptációban Karam már tudatosan irányítja a néző figyelmét egy-egy részletre, valamit kiemel, mást pedig takarásban hagy, így módosítva a jelentéstartalmat. A film legtöbb jelenetét statikusan, nagy távolságból rögzítették, mintha egy színdarabot látnánk, így amikor egy szűkebbre vett képet, egy-egy furcsának ható keretezést látunk, az adott jelenetnek is nagyobb jelentőséget tulajdonítunk.

Ezzel a módszerrel a rendező és a film operatőre, Lol Crawley hangsúlyosabbá tudták tenni egy-egy karakter személyes vívódását, sokszor már jóval ezelőtt, hogy az adott probléma ténylegesen felszínre került volna a társalgás során. A film korai szakaszában az anyuka, Deirdre több perces monológját láthatjuk. A kamera kitartóan őt figyeli, még akkor is, amikor nem ő beszél. A vacsora előtti egészségtelen nassolásba belefeledkezett anyukáról ekkor még nem tudjuk, hogy mennyire frusztrált amiatt, hogy képtelen lefogyni. Később visszanézve a jelenetet azonban értelmet nyer az a sok apró mozzanat, amit az alkotók eleinte magyarázat nélkül tártak elénk.

És, ha már szót ejtettünk Deirdre karakteréről, érdemes említést tenni a színészekről, akikre az erősen karakterközpontú történet miatt hatalmas feladat hárult. Szinte egytől-egyig brillíroznak a saját szerepükben, így hitelesen teremtik meg egy hosszú, közös múltra visszatekintő család illúzióját. A legemlékezetesebb alakítást az anyukát megformáló Jayne Houdyshell nyújtja, aki már az eredeti darabban is életre keltette ezt a karaktert.

Deirdre arcán a gyermekei iránti aggodalom, a személyét ért támadások miatti sértettség és családtagjai iránti szeretet állandóan váltják egymást, megszólalásai pedig hasonlóan változatos érzéseket generálnak a nézőben.

Egészen érdekes karaktert játszik Amy Schumer is, aki Deirdre lányaként egyszerre tud távolságtartó, titokzatos és közben mégis közvetlen lenni. A színészcsapat közül – kissé ironikus módon – talán éppen a manapság legfelkapottabb Steve Yeun-ra hárul a legkevesebb figyelem, mivel karaktere nem a család szerves része, Brigid párjaként inkább kívülállóként van jelen, aki igyekszik megteremteni a megfelelő környezetet a családi együttléthez.

Stephen Karam debütáló alkotása egy jó értelembe vett kísérletező jellegű adaptáció. Tökéletesen hű az alapműhöz, de tisztában van a film médiumával, azzal, hogy a mozgóképes szabályok újfajta történetmesélési eszközöket kívánnak meg. Azonban fontos kiemelni, hogy a The Humanst éppen ez a kísérletező jellege teszi sokak számára nehezen fogyaszthatóvá. A sötét jazz szabálytalan dallamaira hajazó dramaturgiája szokatlan, egyenetlen ívet ír le, a konfliktusok kiszámíthatatlanul, mintegy pulzálva jelennek meg. A céltalannak ható, felszínes fecsegéseket hirtelen kimondott igazságok, jelentőségteljes hallgatások és váratlanul kipattanó veszekedések váltják. A film túlnyomórészt komor látványvilága és atmoszférája szintén eltántoríthat egyeseket a megtekintéstől, a familiáris konfliktusok és félelmek pedig az Örökség óta nem voltak ilyen áthatóak. Azonban ha a néző ad neki egy esélyt és képes elfogadni a film által felállított szabályrendszert, akkor az idei év egyik legkülönlegesebb és legőszintébb lélektani drámáját köszöntheti benne.

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com