Kritika

Jégbe fagyott nosztalgia – Jeges pokol

Miután végzett a világ összes, albán emberkereskedőjével, ír maffiózójával és a mexikói kartelek bérgyilkosaival, már csak egy méltó ellenfél maradt a fáradhatatlan Liam Neeson számára: a végtelen jégmező. Összecsapásukra a Jeges pokol (The Ice Road) című akciófilmben kerül sor.

Az íróként több kultfilmet (Die Hard – Az élet mindig drága, Con Air, Armageddon, Jumanji), rendezőként pedig a 2004-es A megtorlót (is) jegyző Jonathan Hensleigh évtizedes alkotói szünet után most egy olyan akció-katasztrófafilmmel tért vissza, ami mintha a 90-es évek második feléből került volna elő. A Jeges pokol ugyanis tökéletesen idézi meg a hollywoodi filmgyártásnak azt az időszakát, amikor még emberibb léptékű sztorival is készülhettek blockbuster ambíciókra törő filmek. Amikor még egy látványmozihoz nem feltétlenül kellett egy egész kontinenst felrobbantani, és univerzumépítés helyett elég volt egy 90-100 perces sztorit megírni.

Emiatt a Jeges pokol számára a legtökéletesebb hely nem is Netflix vagy az Amazon lenne, hanem egy videótéka polca

– közvetlenül a Vírus, a Twister vagy leginkább a Daylight – Alagút a halálba mellett.

Miután berobban egy elszigetelt kanadai gyémántbánya, az ott rekedt, majd harminc dolgozó egyetlen reményét egy maroknyi elszánt kamionsofőr (Liam Neeson, Laurence Fishburne és Amber Midthunder) jelenti. Utóbbiaknak alig másfél nap áll rendelkezésre, hogy a mentéshez szükséges, irtó nehéz eszközöket, irtó nehéz kamionokkal a nem túl vastag, áprilisi jégmezőn keresztül eljuttassák a bányához. Ha elkésnek, akkor a bányászok megfulladnak. Ráadásul nyolc keréken száguldó hőseinknek nemcsak az ingatag jégmezővel és elavult hidakkal, de a sorukban megbúvó árulóval is meg kell küzdeniük. Hiszen van valaki, aki jobban szeretné, ha a bányászok sosem látnának napvilágot. (Meglepetés: a vállalat embere lesz az.)

Egyáltalán nem lepődnék meg, ha utólag kiderülne, hogy Heinsleigh már 25 éve megírta ezt a forgatókönyvet, csak éppen – valamilyen teljesen érthetetlen okból kifolyólag – most kapott pénzt az elkészítésére. Ugyanis olyan magabiztosan megy végig a hasonló akciófilmek kötelező kliséin, mintha nem is filmet írna, hanem a nevetségesen elcsépelt forgatókönyvírói húzásokat szeretné listába szedni.

A sztori minden apró mozzanata jó előre kiszámítható.

Aki életében megnézett már másfél katasztrófafilmet, az pontosan tudni fogja, hogy ki lesz az áruló, ki okozta a balesetet, hogy a bányászok között is lesz egy feszültségteremtő „gonoszember”, hogy a jók közül ki fog meghalni, és hogy sikerül-e pont a határidő lejárta előtt kiszabadítani a bányászokat. A Jeges pokol tényleg semmiben nem variálja meg ezeket az ezerszer – hol jobban, hol rosszabbul – előadott toposzokat. Így rögtön fel is merül a kérdés: mégis miért tud működni egy ilyen eszméletlenül tömény kliséfesztivál?

De mielőtt megválaszolnám az iménti kérdést, megjegyezném, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy tényleg működik ez a film. Hiszen, aki unja a kliséket, a filmet is unni fogja. A tanulság esetében sem futja többre, minthogy fontos a család (kár, ha későn döbbenünk rá), illetve hogy a vállalatok gonoszok.

Persze öncélúan szemét gyár- és bányaigazgatók ellen mindig élvezet szurkolni!

Az akciók ugyan nem rosszak, de az olcsó CGI sokszor kifejezetten megmosolyogtató hatású. A színészek pedig a papírmasé mélységű karakterekből akkor sem tudnának sokkal többet kihozni, ha nagyon akarnának. De annyira nem is akarnak. Neeson, Fishburne és a mellékszerepben feltűnő Holt McCallany is rutinosan hozza azokat a figurákat, amiket az elmúlt tíz-húsz év nagyobb részében játszottak. Színészileg így egyedül Marcus Thomas marad valamennyire emlékezetes, aki Neeson beszédhibás, PTSD-ben szenvedő testvérét formálja meg. Az sem teljesen világos, hogy tulajdonképpen kinek szól ez film. Az ilyen típusú katasztrófafilmeknek ugyanis utoljára talán húsz éve volt trendje. Igaz, a Liam Neeson akciófilmbrandre még akkor is bőven van kereslet, ha az előző két epizód (Becsületes tolvaj, Az oltalmazó) alig hozta vissza, amibe került (azért ebben a pandémia is vaskosan közre játszhatott).

Tehát – az eredeti kérdésemre is visszatérve – nem Liam Neeson, hanem Jonathan Hensleigh a film működőképességének kulcsa. Mert bár a forgatókönyve tényleg olyan, mintha egy Roland Emmerich összest végignéző, mesterséges intelligencia írta volna, a rendezése cserébe rutinos és feszes. Remek tempóban robog a cselekmény, miközben – a korábban említett, gyengébb CGI-t leszámítva – nem is néz ki rosszul a film. Bár a vége bunyó esetében túlzásba esik,

a Jeges pokol fókuszáltsága és takarékossága (alig 100 perc!) különösen frissítő mostanság,

amikor minden film és sorozat a játékidő mesterséges túlhúzásával, akar komolynak tűnni. Ezzel szemben Hensleigh valószínűleg nagyon is jól tudta, hogy egy klasszikus értelemben vett B-filmet készít. Komolyan vette munkáját, de nem próbált többnek látszani. Humorát is bevetette, de nem tolta el a filmet a fárasztó paródia irányába.

Egészen megmagyarázhatatlan, de sikerült pont úgy eltalálnia az arányokat, hogy a végeredmény egy őszintén bájos film legyen. Jobb, mint a SyFy csatorna és az Asylum stúdió ennél is kevesebb pénzből, ismeretlen színészekkel forgatott, nézhetetlen filmkatasztrófái. De nem is olyan fárasztóan megalomán, CGI-túltolt értelmetlenség, mint egy kései Emmerich opusz.

Tulajdonképpen az a fajta film, amit Fenyő János azonnal „megvett” volna, hogy Vico kazettán adhassa ki.

2021-ben, amikor minden film esemény akar lenni, amikor minden a franchise-okról és a brandépítésről szól, egészen üdítő egy ennyire őszinte semmiség. Ami pókerarccal képes előadni egy olyan történetet, ami már húsz éve is unalmas lett volna.  Az időutazást felkínáló Jeges pokol ráadásul nem a posztmodern utaláshalmozás miatt nosztalgikus, hanem mert tényleg olyan, mintha egy időkapszulából került volna elő. Persze az sem kizárt, hogy mindössze arról van szó, hogy ebben a trópusi hőségben elképesztően jól esett egy olyan filmet nézni, amelynek tetemes része a végtelen jégmezőkön játszódik.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés