Hiába áll a The Kill Room középpontjában egy underground festőikonná avanzsáló bérgyilkos, a filmre nagy valószínűséggel csak amiatt fogunk emlékezni, hogy Uma Thurman együtt játszik benne lányával, Maya Hawke-kal.
Kemény fába vágja a fejszéjét minden filmes, aki a művészvilág kifigurázását tűzi ki célul. Már az elhatározás is egy olyan gesztust takar, hogy az alkotó egy piedesztálról igyekszik ítéletet mondani egy teljes közegről és művészeti ágról. Ez egy merész, de önmagában nem megugorhatatlan vállalás, pláne ha az embert Ruben Östlundnak (A négyzet) hívják és kellően eredeti filmnyelvi stílussal és humorral rendelkezik. A kevésbé ismert színész/rendezőnek, Nicol Paone-nak azonban meggyűlt a baja a művészetkritika már sokszor hallott témájával.
Patrice (Uma Thurman) egy műkereskedő, aki egy manhattani galériát üzemeltet, de gyógyszeraddikciója és anyagi gondjai miatt rákényszerül, hogy szövetkezzen a bűnszervezetét pékségnek álcázó, muszlim bűnözővel, Gordonnal (Samuel L. Jackson). A férfi egy üzletet ajánl, amelynek keretében az egyik bérgyilkosa (Joe Manganiello) által pingált, amatőr festmények segítségével mosnák tisztára a pénzüket a galériában, a nyereségből pedig Patrice is részesülne. Arra viszont nem számítanak, hogy a képek hamar avantgárd szenzációvá nemesülnek, Reggie pedig Bagman művésznéven egy rejtélyes underground ikonná válik a New York-i művészvilág körében. Mindehhez azonban a helyi maffiának is lesz egy-két szava.
A The Kill Room alapsztorija egy szélhámos/gengsztertörténet és egy félreértések vígjátékának ötvözetét sejteti, ami egy sznob művészvilágot kifigurázó szatírát takar. Legalábbis ez látszik a felszínen, ugyanis jobban elmélyedve sem találjuk meg azt a vad műfajmixet, amit a tartalom alapján feltételezne a néző. Hiába a szokatlan alapötlet, egyik fronton sem képes jól működni ez a formula.
A gengszter történetszál az unásig ismert kliséket, karaktertípusokat követi és se feszültséget, se érdemi csavarokat nem tartalmaz.
Egy ideig Thurman kívülálló figuráján keresztül igyekszik érzékeltetni a film a téteket, a történések súlyát és a negatív karakterek veszélyességét, de ez is hamar elsikkad, mivel Patrice egy rettenetesen antipatikus, idegesítően affektáló főszereplő. Egyetlen pozitív, megnyerő vagy érdekes tulajdonsága sincs és gyógyszeraddikciójának se tulajdonít különösebb figyelmet a film – pár kulcsfontosságú jelenetet leszámítva. A karakter egy hasonló film mellékszerepében akár jól is tudna funkcionálni, de főszereplőként sajnos édeskevés.
A poénok frontján ugyancsak megbukik a film. Persze a humor mindenkinél szubjektív, de nem hívnék egy filmet vígjátéknak, csak azért mert minden színész ripacskodva és túlgesztikulálva adja elő minden sorát. Hiányoznak a vad helyzetkomikumok, a humorosan megírt figurák, a pofátlan beszólások és igazából bármi, ami ténylegesen szórakoztatóvá tenné az összképet. A The Kill Room szatíraként helyenként meg tud csillanni, de egyrészt ezekből a pillanatokból kevés van, másrészt az itteni csípősnek szánt megjegyzések mind olyanok, amiket egy Östlund kaliberű író fel se használna, mert nem elég ütősek.
A The Kill Room című filmet minőségben és felépítésben kevésbé A négyzethez, sokkal inkább a Bársony körfűrészhez lehetne hasonlítani. Amíg Dan Gilroy filmje egy giallo elemekkel kacérkodó horrorba próbálja beültetni az ál-intellektuális művészek kritikáját, addig Paone a bérgyilkosos krimit választja, de ugyanúgy nem tud érdemben fogást találni a témán. A Bársony körfűrész festményeinek öntudatra ébredését és gyilkos ámokfutását ebben a filmben a Manganiello alakította Bagman perszónájának kreatív kiteljesedése adja.
A The Kill Room gengsztere ugyanis festményeiben ki tudja fejezni belső szorongásait és nejlonzacskókkal történő gyilkosságainak perverz szépségét.
Viszont ez az aspektus is csak papíron működik, ugyanis a rendezés se tudja ezt a pszichésen hátborzongató karaktert érdemben kibontani és a nejlonzacskók motívumát kivesézni. Paone igyekszik egy nyugtalanító hangvételt megütni a vágással, a zenével és a szokatlanabb beállítások használatával, de a végeredmény nem éri el a kívánt hatást, csak egyszerűen zavaró és bizarr marad.
Az eddigiekből leszűrve az sem hihetetlen, hogy a forgatókönyv nem tartogat különösebb meglepetéseket. Jonathan Jacobson szkriptje zavaróan túlbeszélt és vontatott, ami egy nem túl frappánsan írt könyvnél rövid idő alatt borzasztóan irritálóvá válik. A film talán egyetlen mentő kvalitása a színészi játék. Uma Thurman és Samuel L. Jackson a Ponyvaregény és a Kill Bill 2. óta először szerepelnek egy filmben, közös jeleneteik pedig abszolút csúcspontok. Thurman a karakterét antipatikussága ellenére is képes élettel megtölteni, Jackson pedig az a veterán, aki a telefonkönyvet is képes lenne utánozhatatlan stílussal és humorral felolvasni és még a nevetséges kecskeszakállával is képes cool maradni. Pörgős, laza szövegek dinamikusan előadva két, világklasszis színésztől – ez minden film előnyére válna.
Mellettük Maya Hawke épphogy csak felbukkan pár jelenet erejéig, de még ki lehet emelni Joe Manganiellót, aki a leginkább visszafogott a színészgárdából, de pont ezért tudja remekül megfogni Bagman személyiségét. Az életét az árnyak közt leélő gyilkost, akinek kitárulkozását nemcsak figyeli, de elismeri egy közeg, ezzel elindítva benne egy teljes identitáskrízist. Kár, hogy az ő karaktere se kapott ennél bővebb teret vagy kifejtést.
A The Kill Room minden ambíciója ellenére egy végtelenül sekélyes, humortalan, unalmas és semmitmondó film. Gengszterfilmnek gyenge, vígjátéknak kevés, thrillernek amatőr, szatírának erőtlen. Labdába se tud rúgni olyan hasonló mozikkal, mint A négyzet, a Ruben Brandt, a gyűjtő, de még a Bársony körfűrész is kategóriákkal merészebb és szexibb volt ennél. Ezen a képen nyugodt szívvel továbbadhatunk.
