Fókuszban Kritika

A korona súlya – The King

Shakespeare V. Henrikje amellett, hogy nagyszerű és inspiráló történet, kiváló terep a fiatal művészeknek arra, hogy felhívják magukra a figyelmet: egy erős alakítással berúgják az ajtót, itt vagyok, megérkeztem, mostantól figyelni kell rám, mert én vagyok a király. Ezt tette Laurence Olivier és Kenneth Branagh is főszereplőként az első rendezéseiben, és ezt teszi most Timothée Chalamet is David Michôd The King című filmjében – bár nem egyértelmű, hogy képes-e már erre. 

David Michôd és gyakori alkotótársa, Joel Edgerton több Shakespeare-darabot gyúrt egybe, miközben fenntartották a jogot a szabad, befogadóbarát adaptálásra. A IV. Henrik első és második részét összekötötték a fontosabbnak tekinthető V. Henrikkel, ami nemcsak Shakespeare szándékainak felel meg, de a filmszerűséget is növeli: az említett két leghíresebb filmváltozat csak utalni tud az V. Henrik előzményeire, illetve Branagh néhány rövid flashbackkel is kísérletezik, de pont a folytatólagosságban rejlő feszült dráma, azaz a fiatalon korhelykedő V. Henrik érett királlyá válása valahol elvész a két mű között. A The King kényelmesen, kronologikusan dolgozhatja fel a szorosan összefüggő eseményeket, miközben jobban elszakad a drámák igencsak archaikus szövegeitől és a shakespeare-i történettől is, de a jól ismert ívet azért megtartja.

A The Kingnek tehát két erősen klasszicizálódott filmváltozattal kellett felvennie a versenyt (a kevésbé egyértelmű ívű, huzavonákra épülő IV. Henrikből valamelyest érthető módon még nem született maradandó filmadaptáció). Laurence Olivier 1944-es változatának különlegessége, hogy nemcsak a darabot, hanem a Shakespeare korabeli előadásmódot is adaptálja, azaz a Globe korhű díszletében, színpadi előadásként indul a film, hogy aztán észrevétlenül nyisson egyre tágabb terekre, majd térjen vissza a színház falai közé a történet. A mai szemmel meglehetősen fárasztó filmben Henrik a makulátlan, fenséges király, aki

gáncsok nélkül vezeti a népét a győzelembe.

Kenneth Branagh 1989-ben érezhetően ezzel a megközelítésmóddal igyekezett szembeszállni, miközben több ponton maga is eme adaptáció foglya volt. A tépelődőbb, de vibráló erőtől duzzadó, profetikus király fő konfliktusát a régi bajtársakkal való leszámolás, az ivócimborák elárulása okozza, de ez nem akadályozza meg, hogy a nagyképűséggel határos magabiztossága máig fogva tartsa a néző tekintetét.

Az Animal Kingdom, az Országúti bosszú és a War Machine rendezőjeként nevet szerzett ausztrál David Michôd új, a Netflixre készült változata eleinte kevéssé invenciózus, nem tűnik többnek egy random kosztümös filmnél, a zenehasználata pedig végig közhelyes marad; azaz hiányzik az a markáns nézőpont, ami miatt figyelmet érdemelne a The King. Idővel azonban kiderül, hogy a fiatal Hal történetében a királyi korona súlya érdekelte leginkább Michôdot és Edgertont: ahogy a kocsmatöltelékekkel barátkozó partiállatból egy csapásra felelős, igazságos uralkodó válik, ezzel együtt megtapasztalja a magányt és rájön, hogy csak magában bízhat. Meglepő döntésként így például Falstaff (akit maga Edgerton játszik) nem hal meg a színfalakon kívül, ahogy Shakespeare-nél, hanem elkíséri az egykori barátját egészen az agincourt-i csatába, hogy sokkal kiélezettebb legyen a két világ, a komoly keresztény uralkodó és a korhely mókamester közötti ellentét.

Ugyanezt a melankolikusabb, lemondóbb hangnemet erősíti a történet végi „második ostrom”, azaz Katalin (Lily-Rose Depp) meghódítása, amikor a korábbi komikus felhangokkal teli flörtölés helyett szomorúbb, de egyenrangúbb szövetség kialakulását láthatjuk. A törékeny Chalamet alkalmasabb is erre a szerepre, mint a macsó faltörő koséra, ugyanakkor a színész nem oszlatja el teljesen a kételyeket, hogy képes-e 22 évesen (mindkét elődjénél, illetve a szerepénél is néhány évvel fiatalabban) egyedül elvinni a hátán egy ennyire nagyívű, egyszerre látványorientált és drámai filmet, illetve elhitetni, hogy

képes elkormányozni egy országot.

Az V. Henriknek ugyanis ez utóbbi is nagyon fontos vonulata: éppen azért annyira lelkesítő kifelé ez a történet, mert egy erős Angliát, igazságos királyt, a százéves háború egyik legnagyobb diadalát és egy fair hódítást mutat be. Ez a kép pedig vonzza magával a társadalmi vetületet, az aktualizálásra való hajlamot is: Olivier filmje látványosan a második világháború hatása alatt, propagandisztikus célzattal készült, a The King pedig tagadhatatlanul a Brexit jeleit viseli.

Michôd filmje tulajdonképpen egy Brexit-vágyálom, amelyben egy erős vezető helyreteszi az országot, előbb megszünteti a belső feszültségeket és szakadozottságot, majd visszaállítja Britannia tekintélyét és nagyságát. Ez az olvasat, illetve az agincourt-i epikus iszapbirkózás emeli ki a The Kinget a középszerűségből, magyar nézőként pedig külön izgalom, hogy a filmet részben itthon forgatták – a technikai megvalósításra és a látványra pedig szokás szerint nem lehet panasz.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..