Kritika

Vagyunk lakói – The Kitchen

The-Kitchen-Kane-Robinson-Jedaiah-Bannerman

Az Oscar-díjas Daniel Kaluuya látványos, de a temérdek ötlet és ambíció súlya alatt roskadozó rendezői debütálása, a The Kitchen egy disztópikus Londonon és annak túlélésért küzdő lakóin keresztül beszél gyászról, lakhatásról, lázadásról és közösségről.

Daniel Kaluuya 2017-ben robbant be igazán a köztudatba Jordan Peele az évek során kultikussá vált debütáló filmje, a Tűnj el! főszereplőjeként (évértékelő cikkünkben mi is a legígéretesebb újoncnak kiáltottuk ki), azóta pedig már többször is bizonyította, nem egyslágeres színészcsillaggal van dolgunk. A Júdás és a Fekete Messiásban nyújtott alakításáért Oscar-díjjal is jutalmazott Kaluuya most egy új szerepben is kipróbálhatta magát – méghozzá ezúttal a kamera mögött. A Netflix támogatásával ugyanis végre megvalósulhatott tíz éve dédelgetett szerelemprojektje, a The Kitchen, melyet rendezőként és íróként is jegyez Kibwe Tavares rendező- és Joe Murtagh írótárs mellett.

A The Kitchen a nem is olyan távoli jövő Londonjában játszódik, ahol az egyre emelkedő lakásárak és a pestisként elharapódzó dzsentrifikáció az alsóbb osztály tagjait egy lakatlan lakóházban önszerveződő nyomornegyedbe, a címadó Kitchenbe kényszerítette. A túlélésért küzdő lakókban munkálkodó feszültségek még nem forrtak át ugyan valódi forradalommá, az őket érő igazságtalanságok miatt érzett düh még csak apróbb balhékban, kisebb bűncselekményekben nyilvánul meg, mint egy piti ékszerrablás, vagy a rendőrség megfigyelő drónjainak csúzlival lövöldözése.

De a levegőben érezni már a békés úton el nem érhető változás szelét.

Érzi már a változást főszereplőnk, Izi (a szintén netflixes Nagykutyákból ismert Kane Robinson) is. Egyre csak számolja vissza a napokat, amikor végre maga mögött hagyhatja a Kitchen-béli nyomorgást és a rendőri razziáktól való mindennapos rettegést. Amikor először találkozunk Izivel, éppen zuhanyozik: a háztömb utolsó víztartalékait használja fel, a dühös szomszédok legnagyobb felháborodására. Neki ez már úgysem számít sokat – ő már fél lábbal új, divatos, letisztult lakásában érzi magát. Nem az ő dolga mások nyomorával foglalkozni.

The-Kitchen-Jedaiah-Bannerman-Kane-Robinson

Amikor azonban felbukkan Izi munkahelyén, a Life After Life nevű környezettudatos temetkezési vállalkozásnál a kamasz Benji (Jedaiah Bannerman), Izi kénytelen félretenni egocentrikus világfelfogását. Az árván maradt fiú nemrégiben elhunyt édesanyja ugyanis történetesen Izi volt barátnője, Benji pedig még az is lehet, hogy Izi vérszerinti fia – így a magánakvaló férfiban egyfajta ösztönös felelősségérzet ébred Benji irányába. A férfi szárnyai alá veszi a fiút, távolságtartó apafiguraként terelgeti, próbálja távol tartani a Kitchen balhés fiataljaiból szerveződő banda tagjaitól.

A The Kitchen így az összetett disztópikus közegábrázolás mélyén egy hétköznapi apa-fiú viszony történetét rejti,

ahol két életveszélyes razzia között figyelhetjük, hogyan próbálnak főszereplőink közeledni egymáshoz, hogyan próbálják óvatosan letapogatni, mennyire bízhatnak a másikban. Benjinek egy vigasztaló ölelésre és egy megbízható szülőfigurára lenne szüksége, Izinek pedig arra, hogy megtanuljon saját magán és saját előmenetelén kívül másra is gondolni, magányos individuum helyett egy közösség részévé válni. Ha ugyanis túl akarnak élni ebben a veszélyes világban, csak egymásra számíthatnak.

The-Kitchen-Kane-Robinson-Jedaiah-Bannerman

A két ígéretes és üdítően ismeretlen színésztehetség alakítása nyomán lassan kibontakozó apa-fia történet azonban elmesélhető lett volna kortárs közegben is. A disztópikus elemek nem sokat tesznek hozzá főhőseink érzelmi kapcsolódásához, sőt, Benji és Izi túl sok időt töltenek külön, magányosan bolyogva ahhoz, hogy igazán invesztálódhassunk egymásra találásukban. Keveset szólnak egymáshoz is, másokhoz is, leginkább csak csöndesen szemlélődnek. Így

a The Kitchen inkább hangulat- és világteremtésben jeleskedik – ez azonban az átélhető történet rovására megy.

Ugyanaz a helyzet, mint a tavalyi év nagy sci-fi várományosával, Az Alkotóval: látványilag kis költségvetésből is köröket ver bármelyik kortárs blockbuster szürke és zavaros CGI-masszájára, van magát komolyan vevő érzelmi magja is, de akármennyire is értékelendő, hogy egy semmi előzményhez vagy ismerős univerzumhoz nem kapcsolódó, érdekes világot akar teremteni, nagy vállalás mindezt alig több, mint másfél órában elérni. Olyannyira, hogy a vállalás súlya össze is nyomja a filmet, és sajnos a történetmesélés sínyli meg ezt a legjobban.

The-Kitchen-Jedaiah-Bannerman

Értékelendő azonban, hogy nincsenek a filmben felesleges mondatok, amikből süt, hogy csak a néző felé való magyarázkodásért kerültek bele a forgatókönyvbe. Ettől ugyan kicsit nehezebb is belehelyezkedni a The Kitchen világába, de ugyanakkor üdítő is, hogy nem a film rágja az információkat a szánkba, hanem hagyja, hogy magunk tapasztaljuk ki, mi ennek a világnak a működésmódja. Időbe telik például, mire rájövünk, hogyan is működik Izi munkahelye, hogy ez nem a Műanyag égbolt, itt nem végzi mindenki kivétel nélkül faként. A The Kitchenben ugyanis a növényként való újjászületés disztópikus sci-fi eleme bővül egyfajta társadalmi aspektussal is: ez a szolgáltatás kifejezetten azoknak a kiskeresetű családoknak van fenntartva, akik nem engedhetnek meg maguknak egy hagyományos temetést, koporsóval, sírhellyel.

A disztópikus világépítés ellenére a The Kitchent ugyanazok a témák mozgatják, mint amik

a brit szociorealista drámák középpontjában állnak már a filmtörténeti emlékezet óta: a lakhatás, a kallódó fiatalság, valamint az egyedülálló szülők helytállása,

hogy hogyan teremtsék meg gyermekük számára azokat az életkörülményeket, amelyekben védve maradnak a stabil családi háttér nélkül kallódó fiatalokból összeverődő bandák csábításától.

A The Kitchen sci-fi jellege ellenére valójában a mindenkori Londonról szól:

a sokszínű, multikulti londoni közösségről, az ízes akcentusokról, az „innit”-ekről és a „bruv”-okról, a brit szleng könnyen átvehető ritmusáról. Izi steril és rideg vágyott új lakásával szemben a Kitchen-béli élet sokkal pezsgőbb, sokkal színesebb – és sokkal közösségibb. Nagyon hangsúlyos a filmben a zene is, a kisközösség rezidens DJ-jének szolgáltatásában a The Kitchen a brit dance poptól kezdve a gospelen át a hatvanas-hetvenes évek afrobeat zenéjéig mindenféle stílust, hangzást, korszakot és hangulatot felvonultat.

Hiába vannak meg a The Kitchennek a maga elsőfilmes gyerekbetegségei, és a rendező sem fejezi ki hibátlanul a felhalmozott ötleteket, a film mégsem izzadtságszagú, tele van kellő komolysággal és emberséggel. A sci-fi vízió az elképzelt Londonról kidolgozott, még ha nem is a legeredetibb. Daniel Kaluuya kétségtelenül ígéretes tehetségnek bizonyul a kamera mögött is.

Csak az a kár – és ez az igazán disztópikus –, hogy annak ellenére, hogy a filmben milyen hangsúlyos a közösségiség témája, sose fogunk tudni együtt zokogni egy moziteremnyi emberrel a megható temetésjeleneteken, és sose fogunk együtt izgulni az egész kisközösséget fenyegető razziákon. Sose fogjuk érezni, ahogy az egész termet betöltő, hangfalakból dübörgő zene átjárja a testünk, és mi is ebben a körülmények ellenére is pezsgő, szinte városon belüli városban érezhetjük magunkat. Mert csak Netflixen nézhetjük meg, egyedül, otthonunk magányában. És ha nem tolja az algoritmus az arcunkba bejelentkezéskor, akkor könnyen rejtve is maradnak előlünk az ilyen ígéretes, ambíciózus, önálló világteremtéssel és átélhetően valóságos társadalomrajzzal kacérkodó próbálkozások.

A The Kitchen a Netflixen érhető el.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com