Kritika

Öregszem, de azért még törekszem – The Last Rifleman & The Great Escaper

Az öregségről sok szép film született már. Olyan is, amiben egy öregember árkon-bokron át útnak indul, hogy beteljesítsen egy csak számára fontos küldetést. Elég csak Lynch Straight Storyjára gondolni. Most ősszel két filmet (The Last Rifleman, The Great Escaper) is bemutattak, amiben egy-egy öregember útra kel, megszökik az idősotthonból, hogy veteránként részt vehessen a normandiai partraszállás 70. évfordulóján.

Magyarországon 56 ezer 90 év feletti ember él. A világon összesen pedig már 500 000 felett vannak a száz év felettiek. Az emberek még sosem éltek ilyen sokáig, az orvostudomány, a jólét és a korfa változása azt vetíti előre, hogy 2050-re a valaha létezett legöregebb átlagéletkorú társadalom lesz az európai.

Az elöregedés rengeteg problémát előtérbe hoz. Nem, nem csak a gazdaságiakra gondolok, hanem a társadalomra, a családokra, az egyénekre is egészen más terheket helyez. Az időskori demencia problémája értelemszerűen egyre súlyosabbá válik, az öregek ápolása, ellátása egész társadalmi rendszerek át- és kialakítását kívánja meg. Az idősotthonok terjedése az egyik válasz erre a kérdésre. Nem véletlen – gondolhatnánk –, hogy mindkét filmben egy ilyen otthonból indul útjára főszereplőnk.

The Last Rifleman

Lelövöm a poént: ebben nincs ilyenféle szándékosság. Pontosabban inkább az van mögötte, hogy a két film ugyanazt a valóságban megtörtént esetet dolgozza fel. 2014-ben volt a 70. évfordulója a normandiai partraszállásnak. Ennek kapcsán nagy ünnepségeket rendeztek a helyszínen – erre lógott el az angliai öregotthonból a veterán Bernard Jordan. A történetét akkoriban felkapta a sajtó (ők aggatták rá a ’Great Escapee’ nevet is), és a filmesek is felfigyeltek a sztorira: így született meg a The Last Rifleman és a The Great Escaper is.

A sztori tehát ugyanaz, a két film megközelítése azonban meglehetősen más.

Ez már abból is látszik, hogy kiket kértek fel a főszerepre. Az egyikben az egykori James Bond, Pierce Brosnan alakítja a szökős öregembert, a másikban pedig Michael Caine, akinek ez az utolsó szerepe, ezzel vonult vissza a színészkedéstől. Hogy ez miben mutatja jól a különbséget? Abban, hogy az egyik színész egyszerűen valóban annyi idős, mint amit a szerepe mutat, a másikuk öregségét pedig – amúgy kiváló – maszkmesteri munka teszi hitelessé.

The Great Escaper

Ezzel kapcsolatban pedig itt egy megdöbbentő tény: Pierce Brosnan 70 éves! Hagyok időt az információnak… Igen, ez már öregbácsi-kor. Mégis, semmi ahhoz képest, hogy ezúttal a történet szerint világháborús veteránt, egy kilencven fölött járó bácsit kell alakítania. Innen nézve lehet, hogy 20 év különbség nem is tűnik olyan soknak, de gondoljunk csak bele, ha egy háromévesnek kellene eljátszania egy 23 évest, vagy egy tizennyolc évesnek egy harmincnyolcast… Egyáltalán nem triviális, még akkor sem, ha bizonyos szögből nézve vén trotty=vén trotty… Éppen ezért Brosnannak vastagon a segítségére kellett lennie a maszkmestereknek. Akik csodálatos munkát végeztek – ha nem Pierce Brosnanről lenne szó, a sármos férfiról, akire a kék szeméről azonnal ráismernénk, teljesen elhinnénk, hogy egy nagyon öreg úriembert látunk.

Michael Caine-nek pedig éppen a szeme az előnye.

Az övé hamisítlatlan, fakuló öregemberszem. Nem csoda: ő éppen kilencven éves. Pierce Brosnan még járni sem tudott, ő már túl volt a katonaságon, és megismerte első feleségét… Ennél fogva ő ilyen szempontból hitelesebb – és talán a The Great Escaper is egy kicsit reálisabban követi az eredeti történetet. Nem dokumentarista, de talán kicsit földhözragadtabb, egyszerűbb a cselekmény.

A The Last Rifleman sokkal akciódúsabb. A maga öreges, lassú módján persze, hiszen azért itt egy vénember csoszogó léptei adják a film ritmusát. Nem James Bondot idéző akciókról van tehát szó, hanem egyszerűen arról, hogy itt egy kicsit többet bujkál az öreg fazon, többet kell ügyeskednie, hogy odaérjen Normandiába, több emberrel találkozik, többel kell megtalálnia a közös hangot. Egy klasszikus road movie, ahol a kedves öreg bácsit sokan segítik, még akár a törvény ellenében is, hogy elérje a célját.

Érdekes módon a The Great Escaperben sokkal kevésbé hangsúlyos a szökés-motívum. Kisebb a hangsúly a főhős utazásán is – itt ugyanis (akárcsak a háborús flashbackekben, amelyek mindkét alkotásban fontos szerepet kapnak) fontos a „hátország” is. Ami természetesen egy lányt (/öregasszonyt) jelent. A kétszeres Oscar-díjas Glenda Jackson Michael Caine partnere – és sajnos neki is ez volt az utolsó filmszerepe, nem érte meg a bemutatót. A Szerelmes asszonyok és a Salome utolsó tánca sztárja utolsó munkájába is mindent beleadott: Caine visszafogott játéka mellé ő viszi be az fájó-felemelő érzelmeket. A lassan háromnegyed évszázada együtt lévő pár dinamikája az, amit az újságokat megjárt sztorit kibontva meg akartak mutatni az alkotók – és ez az, ami többletet ad a The Last Riflemanhez képest.

A Pierce Brosnan főszereplésével készült film tehát izgalmasabb

(vagy legalábbis mozgalmasabb), szórakoztatóbb, kicsit hollywoodibb jellegű road movie. Az Oliver Parker rendezte The Great Escaper pedig lassabb, érzelmesebb és nem egy öregemberről szól, hanem egy párról. Sőt, talán még jobban is a párját másodszor is a tengerentúlra engedő, őt onnan félelemmel telve, szó szerint halálra váltan visszaváró öregasszonyról, akinek az esendőségében, gyöngeségében is tartás és bölcsesség van.

A történet közös vonásai mellett pedig vannak olyan erények, amelyekben mindkét film erős. Nagyszerű színészek jutalomjátékát láthatjuk, a rendezés is stabil, biztos – egyértelmű, hogy melyikkel mi a cél, és azt el is érik. Érzelmes, gondolatébresztő alkotás mindkettő. Ráébresztenek, hogy mi az, ami ránk – minden emberre – vár: az öregség, a testi-lelki gyengeség, és végül a halál. Talán emiatt van, hogy az öregek olyanok, mint a gyerekek – kiváltják belőlünk a gondoskodási ösztönt. Átkísérjük őket az úttesten, átadjuk a helyünket a villamoson, meghallgatjuk a történeteiket, és gondoskodunk róluk, mikor elesettek. Tegyük meg mindezt azokkal, akikkel még megtehetjük!

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!