A The Laundromat Steven Soderbergh megmondó meséje az off-shore hálózatok működéséről, és bár megvannak a maga pillanatai, összességében inkább kaotikus, mintsem impulzív, laza helyett pedig lazáskodó.
A Che Guevera életét kétrészes filmben feldolgozó Steven Soderbergh idén két szocialista kritikát is intézett a kizsákmányoló piacgazdaság intézményéhez – a The Laundromat előtt a High Flying Bird című sportfilmje szintén a Netflixen debütált –, ami egészen jó arány egy olyan rendezőtől, aki pár éve jelentette be visszavonulását. A duplázás ténye annyiban izgalmas, hogy korábban épp neki sikerült az a bravúr, hogy egy direktort egy évben két filmért is jelöltek rendezői Oscarra (a 2001-es gálán az Erin Brockovich jelölést, míg a Traffic végül szobrot ért), de most egyelőre az is valószerűtlennek tűnik, hogy bármelyik művével találkozzunk az Akadémia jelöltjeinek sorában. Ugyanis a The Laundromat a rossz rendezői arányokról szól. Egy olyan puzzle, ami miután kiraktad, nem mutat semmit. Pedig a recept adott volt.
A cselekmény hátterét a Panama-akták néven elhíresült adatszivárgás kínálja,
melynek keretében a német Süddeutsche Zeitung és az International Consortium of Investigative Journalists nevű tényfeltáró hálózat több száz újságírója és elemzője mintegy 11 millió bizalmas dokumentumot hozott nyilvánosságra. Oknyomozásuk öt ország akkori vezetőjét érintette személyesen, emellett további köztisztviselők és államfők érdekeltségi köréről hullott le a lepel a világ minden szegletén, beleértve hazánkat is. Itthon például az derült ki, hogy 700 vállalkozás tulajdonosi háttere egészben, ötezeré pedig részben köthető különböző adóparadicsomokhoz. Ráadásul a gyanús tevékenységek sora nem kerülte ki a politikát sem: Horváth Zsolt fideszes parlamenti képviselő eltitkolt ügylete és a befolyásos MSZP-s politikus, Boldvai László feleségének offshore cége is kifordult a csontvázakkal tömött szekrényből.
A napvilágra került piszkos manőverek sora a plafont verdesi, így joggal merül fel a kérdés, mégis, hogy a csudába lehet egy ilyen komplex esetet dramatizálni, átélhetővé tenni? Soderberghet segíthette volna az irodalmi alap, hiszen a film a kétszeres Pulitzer-díjas Jake Bernstein könyve nyomán készült. Csak míg a regény a hálózat működéséről igyekezett egy holisztikus képet festeni, addig Scott Z. Burns (a The Report rendezője) forgatókönyve személyes történeteken keresztül próbálja érzékeltetni a Panama-papírok hatását, a globális perspektíva helyett az egyénre szűkítve a fókuszt. Így kap arcot az elittel küzdő munkásosztály és a kapzsi gazdasági érdekcsoportokat etető, hírhedt panamai Mossack Fonseca ügyvezető ügyvédpárosa is.
A háttérsztori alapján világos, hogy Steven Soderbergh A nagy dobás nyomában jár. A rendező a Mossack Fonseca-sztoriból épp úgy kifaragja a kései kapitalizmus fenyegető példázatát, ahogy Adam McKay filmje az amerikai jelzáloghitel-válságból. A joggal dicsért előd azonban egy forradalmian új formanyelvvel rendelkezett, amely bonyolult gazdasági folyamatokat tudott lazán és szórakoztatóan közérthetővé tenni anélkül, hogy lealacsonyodva beszélt volna a közönségéhez. A The Laundromat ugyanezekkel a stilisztikai fogásokkal él, például feszes, zenére vágott montázsokkal, a negyedik fal visszatérő lebontásával vagy videóesszékre emlékeztető vizualizációkkal, csakhogy Soderbergh mégsem képes átütő, jól dramatizált cselekménybe ágyazni őket.
Teljesen random, eltérő jelentőségű betétek követik egymást,
amik rendszertelenül néha visszautalnak a másikra, de önmagukban majdhogynem teljesen elszeparálva léteznek egymás mellett. Pedig kezdetben a történet azt sejteti, hogy a Meryl Streep által megformált Ellen történetében tárul elénk a nemzetközi offshore hálózat működése. Miután az idősödő asszony egy váratlan sétahajó balesetben elveszti a férjét, ugyanaz a biztosító cég hagyja hoppon, mint ami a hajót üzemeltető vállalatot. A nő magához ragadja a gyeplőt és próbál végére járni az ügynek. A rendszerrel szélmalomharcot vívó kisember küzdelme már fáradt, de azért működő toposz, Ellen kálváriájának még sincs szépen lekerekített íve.
Merthogy hamar konstatáljuk, hogy az ő esete csupán egy, amit a The Laundromat kiragadásra érdemesnek ítél: megismerhetünk egy afrikai milliárdost, aki lányát próbálja lefizetni, miután hetyegésen kapta apját az egyik szaktársával, és találkozunk egy európai üzletemberrel, aki egy kínai plasztikai sebészmogullal készül kétes ügyletbe keveredni. És itt már a Traffic és az Ocean’s-trilógia rendezője újra stílust vált: közeliben mutatja, ahogy szívet, szemet és egyéb szerveket kanalaznak ki emberekből állami megrendelésre. Magyarán a horrorfilmbe illő szervkereskedelemmel összefésüli a kínai államot, ami aligha lehet bárkinek újdonság.
Az eklektikus film gerincének azonban a Mossack Fonseca nevű céget kormányzó ügyvédkettős számít. Antonio Banderas és Gary Oldman figurája kicsit olyan, mintha egy Wes Anderson filmből léptek volna ki: színes ruhákban, széles gesztusokkal, direkt mesterkélten magyarázzák a kamerába bambulva, maró cinizmussal a világ működését. Ha még túl is tesszük magunkat Oldman szörnyen kínos német akcentusán, akkor sem tűnik elegáns húzásnak, hogy a blokkokra tagolt cselekmény átvezetőiben a két pasas a „legtöbb expozíció egy sorban” versenyen próbálja felülmúlni egymást.
Soderbergh (ki)oktató filmje azonban akkor bukik el végleg, amikor tolakodó stílusával folyamatosan a néző döbbenetét próbálja kiimádkozni és a legrosszabb propagandafilmeket idéző csőlátással próbál gondolatokat az agyunkba tömni.
A film ígérete, hogy a történetbéli rosszfiúk (Banderas és Oldman figurái) perspektíváját is megmutatja, de a helyzet abszurditásának (azaz, hogy két dörzsölt zugügyvédnél van a világ gazdasági elitjének összes szennyese) sokszori ismétlésén túl nem képes se a személyüket, se a szerepüket érdekessé tenni vagy érvényes szimbólummá emelni.
Persze kár eltagadni, hogy a The Laundromat annyiban mindenképpen beteljesíti egy klasszikus Netflix-film ígéretét, hogy másfél órás játékideje alatt azért nem könnyű elaludni. Soderbergh rendezői rutinja elég ahhoz, hogy ha nem is egészében, de legalább részleteiben szórakoztatóvá tegye provokatív hangvételű filmjét. Ám a szerteágazó és végül széthulló cselekményű The Laundromat összességében mégis csak egy kis-Nagy dobás marad.
