Fókuszban Kritika

Be nem váltott ígéretek – Z, az elveszett város

Faji és nemi szegregáció, elveszett civilizációk, elvágyódás és még sok sorolhatnánk. James Gray legújabb és egyben legambiciózusabb filmje, a Z, az elveszett város (The Lost City of Z) számos érdekfeszítő témát érint, de kiegyensúlyozatlan dramaturgiája, illetve idealizált és határozatlan hősábrázolása miatt egyikről sem képes releváns állítást tenni.

A pályafutásának kezdete óta függetlenfilmesként működő James Gray idestova huszonhárom esztendeje tevékenykedik rendezőként. Neve a ’94-től 2007-ig tartó „bűn-trilógiája” (Kis Odessza, A bűn állomásai, Az éjszaka urai) révén vált ismertté, azonban igazi áttörést eddig egyetlen munkájával sem sikerült elérnie. Mérsékelt népszerűségét mutatja, hogy előző művéhez, a 2013-as The Immigrant című filmdrámához hasonlóan legújabb alkotása, a Z, az elveszett város sem kapott hazai mozis forgalmazást.

Nemzetközi porondon némiképp elismertebb, de igazán jelentős hírnévre nem tett szert. Ennek egyik oka az lehet, hogy nem sikerült egy olyan markáns szerzői arculatot kialakítania, mint például a szintén függetlenként és vele majdnem egy időben indult Tarantinónak és Wes Andersonnak. Saját bevallása szerint is a hetvenes években kellett volna rendeznie. Abban az időszakban, amikor Gray, Hollywoodot megújító példaképei (Coppola, Scorsese, Spielberg) elkezdték pályafutásukat, illetve amikor az álomgyári produkciók mellett a függetlenfilm is nagy presztízsnek és elképesztő sikernek örvendett, mind a keleti (kiváltképp New Yorkban), mind a nyugati parton.

Nem meglepő tehát, hogy jelen opusza, témájában, s részben történetvezetésében a hetvenes-nyolcvanas évek példaértékű európai és tengerentúli alkotásai (Aguirre, Isten haragja, Apokalipszis most, Fitzcarraldo) előtt adózik, míg monumentalitásában, aprólékos közegábrázolásában és hatalmas távolságokat átívelő, kalandos cselekményében a hatvanas évek filmeposzait (Arábiai Lawrence, Kleopátra) idézi.

Charlie Hunnam és James Gray a Z, az elveszett város forgatásán

1925-ben egy Percey Harrison Fawcett nevű angol régész-térképész és két útitársa (egyikük a fia) egy expedíció során eltűnt a hatalmas brazíliai őserdőben. Hollétüket azóta is homály fedi, az eltűnésük pedig számos teóriát generált a közvélemény köreiben. Fawcett ugyanis egy Z nevű ősi, elfeledett város után kutatott, melynek létében megrögzötten hitt.

Ebből a történetből írt David Grann 2009-ben egy kvázi életrajzi könyvet. A műből bestseller lett, a Plan B pedig felkérte James Grayt, hogy vigye filmre a kötetet. A végeredményt látva, azt mondhatjuk: a Z, az elveszett város egy kellemes, igényesen fényképezett (ráadásul 35mm-re) és hangvételét tekintve egyedülálló alkotás a kortárs filmtermésben. A gond csak az, hogy ennél sokkal több is lehetett volna.

James Gray munkáit nem a cizellált és ötletes elbeszélésmód vagy a végletekig kidolgozott forgatókönyv, inkább a karakterek problémáinak és egymáshoz való kapcsolatának többértelmű, árnyalt bemutatása jellemzi. Központi karaktereit általában valamilyen válaszút okán csapdába esett, állandóan őrlődő hősökként jeleníti meg. A válaszút kialakulhat a család és az alvilág (A bűn állomásai, Az éjszaka urai), két ember (Két szerető, The Immigrant) vagy jelen esetben a családi/társadalmi és egyéni érdekek között.

Meglepő lehet, de a Z története, illetve a felvetett dilemma Jókai Mór Az aranyemberét idézi, amennyiben a civilizált, de fojtogató társadalom és a vadon civilizálatlan, de felszabadító kettőse áll folyamatos harcban egymással. A Jókai-regény főhőséhez hasonlóan Fawcett is állandóan tépelődik és ingázik a civilizáció és vadon képviselte két világ között, míg végül Jókai hőséhez hasonlóan a vadont választja, s ezzel végérvényesen kilép a társadalomból. Csakhogy Tímár Mihály motivációja teljesen érthető, átélhető volt, mivel az olvasó mindkét „világba” kellő betekintést nyert. Gray filmjében viszont csak a civilizált társadalomról kapunk valamiféle képet, a vadonról, illetve az ott élő bennszülöttekről nem, így e „másvilág” szuggesztív és misztikus hatásának csak főhősünk válik rabjává, a néző nem.

Gray tehát szokásához híven most is egy megosztó személyiség ábrázolására törekedett, ugyanakkor egy olyan alapanyagból dolgozott, mely Fawcett személyét fennkölt módon, elfogultan ábrázolja. Grann 2009-ben megjelent könyve ugyanis meglehetősen idealizált, sőt már-már mitizált hőst faragott Percey Fawcettből. Egy kiváltképp nyitott, haladó szellemű, a bennszülöttek jogaiért felszólaló, őket egyenlőként kezelő emberként mutatta be a régész figuráját. S, noha Fawcett, a valós feljegyzések alapján tisztelettel bánt a bennszülöttekkel, számos írásában becsmérlő, lenéző hangnemben értekezett róluk, ami azt bizonyítja, hogy az őslakosokhoz fűződő kapcsolata lényegesen árnyaltabb volt, mint, ahogy azt a Grann-kötet és a belőle készült film bemutatja.

Az látszik, hogy a rendező igyekezett egy hús-vér emberré formálni a Charlie Hunnam (Arthur király: A kard legendája) által megformált angol térképész figuráját, azonban azt már nem tudta eldönteni, hogy a könyv idealizált vagy saját szerzőiségének árnyalt hősábrázolását kövesse. Ez a kettősség az egész film során érződik, a rendező állandóan felvet, majd félresöpör számos rettentően fontos kérdést a felfedező motivációit, kapcsolatait illetően.

A főhős felesége, Nina Fawcett (Sienna Miller) révén, a film során például több ízben is felmerül a – századelőn heves viták tárgyát képező – női egyenjogúság és szerepvállalás kérdése. A rendező kitér a családi kötelezettségek dilemmájára és a bennszülöttekről való gondolkodásmód kérdésességére is. És akkor nem beszéltünk a társadalmi hierarchia visszásságainak ábrázolásáról vagy a többször is megjelenő apa-fiú kapcsolatról. Azonban ezek a témák nincsenek ténylegesen kifejtve, ezáltal a történetre és a szereplőkre gyakorolt hatásuk is csekély.

A fentiekből következik, hogy az egyébként különösen hangulatosra sikerült, meditatív lezárás is rengeteget veszít az erejéből, egyúttal azt is eszünkbe juttatja, hogy több bátorsággal, az alapanyag következetes átírásával, a dramaturgia pontosabb megszerkesztésével, a főhős motivációinak letisztázásával milyen remek alkotás válhatott volna ebből a filmből.

Énekes Gábor

Énekes Gábor

2017-ben csatlakoztam a Filmtekercs csapatához. Ugyanebben az évben szereztem meg a diplomám az ELTE-n, ahol a filmes szakirány mellett kommunikáció és médiatudományt tanultam. Bármely korszak, műfaj és alkotó filmjeit szívesen fogyasztom, főként, ha azok megosztó társadalmi kérdéseket, párkapcsolati dilemmákat, vallási témákat és az emberiség jövőjét vizsgálják.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..