Fókuszban Kritika

Őrzi a lángot – The Man Who Killed Don Quixote

Ki gondolta volna, hogy valaha is elkészül Terry Gilliam mániákus filmterve? És azt, hogy a The Man Who Killed Don Quixote ennyire fájdalmasan szép és szórakoztató önvallomás lesz?

Kevés annyira kudarcos forgatás akad a filmtörténetben, mint Terry Gilliam Don Quijote-filmjéé, ami végül közel harminc évvel az első tervek után kerülhetett a nézők elé. Finanszírozási gondok, egy katasztrófák sújtotta, félbemaradt forgatás az ezredfordulón, majd állandó hullámhegyek és hullámvölgyek a lehetséges színészek, forgatási időpontok és ismét csak a pénz körül – aligha hitte bárki is, hogy a film valaha elkészül. Azonban a The Man Who Killed Don Quixote itt van, még ha a forgalmazás (hogy ne érjen véget olyan egyszerűen a film körüli tortúra) erősen korlátozott maradt is, és természetesen annak rendje s módja szerint meg is bukott a film. Pedig Terry Gilliam alkotásánál kevés mű beszélt szebben a művész és művészet terheiről az utóbbi években.

A szerzőiség eszményének elhalványulása után nem sok rendező vállalja fel, hogy határozottan önmagáról, a művészi küzdelmeiről forgasson filmet, pedig a kérdés a hatalmas ellenszélben aktuálisabb, mint valaha. A bátrabbak is legfeljebb egyetlen réteget, néhány utalást engednek meg maguknak a filmjükben önmagukra és a saját pozíciójukra reflektálva, ritka, hogy egy ilyen személyes, őszinte és alaposan kidolgozott vallomás töltsön ki egy teljes filmet. Hogyan maradhat valaki szerző a kommersz filmek cunamijában, lehetséges-e az álmainknak élni a rideg realitás keretei között? A The Man Who Killed Don Quixote elképesztő huzavonája, majd végül az elkészülte látványos illusztrációja mindennek, miközben maga is a filmiparban játszódik – önreflexió mesterfokon, amikor már az élet is a művészetet utánozza, nem csak fordítva. Teljesen érthető, hogy Terry Gilliam miért ragaszkodott foggal-körömmel a filmtervéhez mindvégig, hiszen

pont a film megvalósulása hatalmas önigazolás, egyben kinyilatkoztatás Gilliam művészeteszménye számára.

Ahogyan az is érthető, miért éppen Don Quijote történetét választotta mindehhez Gilliam, ami négyszáz éve a jó szándékú idealizmus, az anakronisztikus elkötelezettség, a jó ügyért vívott szélmalomharc megtestesítője. A The Man Who Killed Don Quixote minden önreflexiója mellett meglepően hűen követi a cervantesi kalandokat, motívumokat, fordulatokat, ugyanakkor értelmezi és a jelenre vonatkoztatja a búsképű lovag tragikomikus történetét. A The Man Who Killed Don Quixote a cirkularitásról és az újrajátszásról szól, arról, hogy vannak szerepek, amiket muszáj valakinek betölteni – őrizni a lángot külső kötelezettség és belső kényszer. Az, hogy ki a lovag, ki a fegyverhordozó, ki az imádott Dulcinea vagy ki az ősellenség, időről időre újrarendeződik, azonban a lényeg, a játék fenntartása változatlan.

Gilliam szerint Don Quijote holdkórossága a művészekéhez hasonló, ami miatt sokan kinevetik, megvetik vagy egyszerűen nem értik meg őt, ám ez nem szabad, hogy útjába álljon a küldetésnek. A film fiatal főhőse, a filmrendező Toby Grisoni (a névben Gilliam monogramja mellett a társ-forgatókönyvíró, Tony Grisoni is megbújik) számára a Don Quijote-i út abból áll, hogy ezt elfogadja – átadja magát a kollektív álmoknak, visszatérjen az önmegvalósító művész rég elfeledett elveihez.

Toby története a tehetség eltékozlásáról, az álmok kiárusításáról szól,

ameddig az aktuális Don Quijote (aki egy fiatalkori passion project révén tulajdonképpen az ő teremtménye) rá nem ébreszti, hogy egzaltált reklámfilmesként milyen messzire került az egykori csodagyereknek kikiáltott, lelkes rendezőjelölttől. Toby személyes története nem Gilliamről szól, hiszen őt ritkán fenyegette a kommercializálódás veszélye (oldalakat tölt meg azon sikeres stúdiófilmek listája, amiket nem vállalt), azonban rengeteg Hollywoodba beszippantott, képregényfilmekkel bajlódó tehetség magára ismerhet benne. A The Man Who Killed Don Quixotéban Gilliam inkább az öreg Don Quijoténak feleltethető meg, aki rendületlenül lovagol előre, önmagát a küldetésének alárendelve egy felszínes, egocentrikus világban, nem törődve a körülményekkel.

A helyzet a film végi kastélyjelenetben csúcsosodik ki. A jelenetsor dúskál az önreflexív kiszólásokban (Toby meglepődik, hogy itt van cselekmény, elhangzik a Disney rémálom kifejezés, az esemény pedig a szórakoztatóipar metaforájává válik), Toby és a Don kapcsolata pedig vízválasztóhoz érkezik. Toby nem tud dönteni, kinek az elvárásaihoz igazodjon az ismét felbukkanó tőkések és a segítségére szorulók között, ami végül egyszerre vezet tragédiához és a legenda megújulásához.

Terry Gilliam pályája során alapvetően kétféle történetet mesél el újra és újra:

meséket (Jabberwocky, Időbanditák, Münchausen báró kalandjai, A halászkirály legendája, Grimm, Doktor Parnassus és a képzelet birodalma) vagy disztópiákat (Brazil, 12 majom, A zéró elmélet) – amelyek közt akár átfedések is lehetnek. Eközben az egyén és társadalom szembenállása és a józanság relativitása foglalkoztatja – a mesés típusba tartozó The Man Who Killed Don Quixote pedig továbbviszi az ismerős motívumokat. A több idősík, az álom/valóság/játék szétszálazhatatlan egyvelege a legközelebb a Doktor Parnassushoz hozza a filmet, a felvállalt személyesség és az elmélyített tartalom miatt azonban az új mű meg is haladja az utóbbi időszak legjobb Gilliam-filmjét.

Sosem tudjuk meg, mennyire más lett volna a Don Quixote tizenöt-húsz évvel ezelőtt, milyen lett volna Jean Rochefort és Johnny Depp, vagy William Hurt és Ewan McGregor a főszerepben, de hiszem, hogy a sok kín, tragédia és huzavona rárakódása hozzátett a filmhez. Jonathan Pryce és Adam Driver tökéletesek a főszerepben, és bár tény, hogy a filmet valószínűleg elsősorban az elkötelezett Gilliam-rajongók tudják csak igazán átérezni és szeretni, a The Man Who Killed Don Quixote nem öli meg Don Quijotét. Hiszen nem lehet megölni azt, akinek a szelleme örökké él.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..