Kritika

Több mint testbőr – The Man Who Sold His Skin

Kaouther Ben Hania, tunéziai rendező elitkritikus szatírája, a The Man Who Sold His Skin egy menekült műalkotássá válásával vakmerően és provokatívan beszél a migráció tárgyiasításáról és pénzre váltásáról, de a megkapó szimbolizmus mögött elfelejt működő narratívát alkotni.

A film alapjául szolgáló történetben, Tim Steiner, egy zürichi tetováló szalon vezetője valóban eladta a bőrét. Még pedig egy ellentmondásos belga művésznek, Wim Delvoye-nak, aki azzal vált hírhedté, hogy sertésekre tetovált mindenféle dolgokat, míg nem Steiner hátának, mint emberi vászonnak esett neki tetoválótűvel. A dolog ott válik érdekessé, hogy egy német magángyűjtő horribilis összegért vásárolta meg a férfi teljes hátát betöltő műalkotást, amit aztán a mozgó vászon halála után eltávolítanak a testről és bekereteznek. A bizarr történet megmozgatta a tunéziai rendező, Kaouther Ben Hania fantáziáját, ami végül az észak-afrikai ország első Oscar-jelölésében kulminálódott.

The Man Who Sold His Skin (2020) directed by Kaouther Ben Hania • Reviews, film + cast • Letterboxd

A film hőse, Sam Ali a jobb élet reményében távozik a polgárháború sújtotta Szíriából és sok más sorstársával együtt reménytelenül várja a megváltó schengeni víziumot, amivel legálisan lépheti át Európa határát. Beirutban aztán találkozik a provokatőr belga művésszel, aki egy életre szóló ajánlatot tesz a menekült férfinak: váljon élő műalkotássá, ezzel megváltva jegyét a szabad Európába. A látszólag széttartó témák, vagyis a menekültek létküzdelme és a kortárs művész szcéna cinikus valója elválaszthatatlanul fonódok össze a filmben.

A két világ bemutatása és furcsa fúziója azonban már az alapoknál meginog.

A szatirikus él mögött a messziről jött fiú és távolra sodródott szerelmének története bújik meg: Sam elmegy a falig, hogy kövesse Európába párját, aki fölött öreg és tirannikus férje uralkodik. A népmesei egyszerűségből kicsírázó cselekménymag egy idő után kínosan kevés lesz ahhoz, hogy stabil gyökereket alapozzon meg a történéseknek, így a sokkal izgalmasabb elitkritikával megyünk, vagyis csak mennénk. Ugyanis a film egy idő után nem képes hatásos dramaturgiai fokozással elkísérni minket az abszurdig, mire a központi karakter emberi lényből lényegében műtárggyá vedlik át. Így a Bunuel-i recept csak úgy ímmel-ámmal működget, a szürrealizmusba tartó történet és a hipokrata szellemi elit bírálata nem tud gördülékenyen, egymást erősítve működni.

The Man Who Sold His Skin | ALFILM Festival

Ennek ellenére a film vállalása nem csak frissítő, de üdvözlendő is, mert egy legalább olyan nehezen megfogható társadalmi jelenséget, vagy inkább érzületet próbál megragadni, mint amilyen a Tűnj el!-ben a progresszívok kompenzatorikus egalitarianizmusa. Itt a Willkommenskultur és az európai liberális elit híres empátiája és türelme kerül mérlegre. A lélegző műtárgy Sam a megmozduló embertömeg kvázi értékesítésének szimbólumává válik: az humanizmus és szabadság értékei mögött felsejlő nagytőke hasonló dehumanizáló, hideg számítással fogadja a beáramló menekültáradatot, hogy aztán becsatornázása a piacgazdaságba és a növekvő bérversennyel tovább élezze az osztályfeszültségeket.

A The Man Who Sold His Skin a menekültválság kifinomult és rétegelt baloldali kritikájává válik, ami nem fél népszerűtlen és kényelmetlen konklúziókhoz kísérni a nézőket,

miközben bemutatja, hogy az elit sakkjátszmája közben, hogyan vész el maga az ember. Szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban, ahol a bestialitás még nem a kormányzati narratíva, a neoliberális új arisztokrácia sokkal kifinomultabb elhárító mechanizmusokat alakított ki, hogy valódi empátiára, megértésre és kulturális nyitottságra véletlenül se kelljen leváltani a jól bejáratott egyenlőség -és szabadságpárti pózokat.

Ezt az elitet hivatott kifejezni a hozzáférhetetlen, blöff-szagú, elzártan élő nyugati művészvilág. A probléma az, hogy az elit üres gesztusairól és a kortárs képzőművészeti szféra onanizáló mindennapjairól sokkal ügyesebb és megkapóbb filmet készített Ruben Östlund, így még túlságosan eleven A négyzet emléke ahhoz, hogy a The Man Who Sold His Skin a témában bármi újat tudjon mondani. Így erről a közegről, amiben a filmnek egy jelentékeny hányada játszódik nem sok újat tud mondani, ráadásul a felvonultatott a karakterek sem elég szokatlanok ahhoz, hogy tálcán kínáljuk nekik a figyelmünket.

Felemás film lett a The Man Who Sold His Skin. Ben Hania egy nagyon konkrét és nehezen megfogható téma köré épített egy működő metaforát, amit aztán egy kifejező, ügyesen kikevert színekkel megfestett közegbe helyezett el, viszont a sztori rendre megbicsaklik. Nincs egy könnyed folyása a cselekménynek, ami sajnos a fináléra zavarossá és esetlenné teszi az összképet: a karakter motivációk kuszasága és a narratíva darabossága miatt a film egyszerűen elkerüli az embert, ami azért sajnálatos, mert amiről szólni akart, arra érdemes lett volna odafigyelni.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés