Kritika

Egy menthetetlen ország menthetetlen családja – The Many Saints of Newark

A Deadwood után újabb kultikus sorozat kapott egész estés kiegészítőt: a The Many Saints of Newark pedig épp attól válik érdekfeszítő gengsztertörténetté, hogy előzményfilm létére el mer távolodni a Maffiózók főszereplőjétől, Tony Sopranótól, ráadásul annak érdekében, hogy aktualizálja veretes üzenetét.

Mára lényegében evidencia, hogy a napjainkat meghatározó sorozatláz eredőjét körülbelül az ezredforduló idején és az HBO háza táján kell keresni. Az viszont már komolyabb vitára ad okot (rajongók és filmesztéták körében egyaránt), hogy vajon melyik széria jelölhette ki elsőként az uralkodó szélirányt: hogy a jövőben egy presztízssorozat (Trónok harca, Kártyavár, A törvény nevében stb.) elképzelhetetlen nagy regényekre emlékeztető cselekményszövés, kendőzetlen erotika és erőszak, valamint műfaji revízió nélkül.

A magam részéről az 1999-ben indult, és hat évadot megélt Maffiózók mellett tenném le voksom, ami már alaphelyzetében is azt szimbolizálta, hogy a televíziós szériák történetében lejárt az egysíkú, papírvékony karakterekre és önismétlő konfliktusokra építő cselekményvezetés ideje (pl. Baywatch). David Chase ugyanis egy olyan maffiavezért tett meg gengsztersorozata főszereplőjéül, aki egyre súlyosabb pánikrohamai miatt kénytelen egy pszichiátert segítségül hívni, hogy aztán évadokon keresztül követhessük nyomon, ahogy Tony Soprano elfojtott gyermekkori traumáival, a mérgező maszkulinitással, illetve lelkiismeretét fojtogató szerepzavarával küzd:

mert hogyan lehet valaki gyermekeit erkölcsös életre nevelő családapa és egy olasz-amerikai gengszterfamília rendíthetetlen keresztapja egyszerre?

A Maffiózók azonban nemcsak főszereplőjét, hanem a teljes gengsztermiliőt lecsupaszította a hétköznapiság szintjére. Átlagos jellemhibáktól szenvedő antihőseinek ugyanis – egyfajta vérgőzös Szomszédokként – az ezredforduló olyan jellegzetes dilemmáit kellett mérlegre tennie, mint a női emancipációhoz, a fajgyűlölethez, a homoszexualitáshoz vagy éppen az iraki beavatkozáshoz való viszony.

Nem csoda, hogy amikor 2017-ben először röppent fel a Maffiózók előzményfilmjének híre, minden magára valamit is adó sorozatrajongó fellelkesült.

Pláne, amikor sorjázni kezdtek az információk, hogy egy régi csapat formálódik a produkció körül. Forgatókönyvíróként az eredeti sorozatot is jegyző David Chase és Lawrence Konner, rendezőként pedig Alan Taylor. De az igazi döbbenet akkor ülhetett ki az arcokra, mikor fény derült arra, hogy az ifjú Tony Sopranot a tragikus hirtelenséggel elhunyt James Gandolfini fia, Michael fogja alakítani.

A kritika ezen pontján azonban érdemes tisztázni azt a tényt, hogy a kamasz Tony Soprano az 1960-as, 1970-es évek fordulóján játszódó The Many Saints of Newarkban nem főszereplő, hanem mozgatórugó. Az előzményfilm legfőbb tétje ugyanis éppen az, hogy az amerikai fociban jeleskedő, jó észjárású, ugyanakkor iskolai fogadásokat megszervező, dolgozatfeladatokat ellopó kissrác útja vajon a civil élet vagy a bűnözés irányába fog-e vezetni? Jómagam pedig azon kevesek táborát gyarapítom, akik szerint ez a merész súlypontáthelyezés nagyszerű húzás. Mert a jövőt és a felnőtt Tony fájdalmait ismerve elemi erejű csalódásokat és letaglózó tanulságokat élhettem meg azzal kapcsolatban, hogy egy közösség mennyire nem képes felismerni, hogy tulajdonképpen káros hatással van egy gyermek szocializációjára.

A The Many Saints of Newark központi alakja Tony Soprano nagybátyja, egyben gyerekkori példaképe, Dickie Moltisanti (Alessandro Nivola),

akit a DiMeo család egyik nagyhatalmú katonájaként ismerünk meg. Alapjáraton egy józan gondolkodású, de vívódó személyiségű, olasz-amerikai bűnöző, akinek egyszerre kell szembenéznie azzal, hogy szeretett felesége meddő, hogy agresszióra hajlamos apja (Ray Liotta) egy ifjú arával (Michela De Rossi) állít haza az Óhazából, valamint, hogy egy formálódó, afroamerikai bűnbanda egyre több akadályt hárít a drogkereskedelem könnyed útjába. Ráadásul 1967-ben egy utcai zavargás is kitör Newarkban, mert egy lejárt jogosítvánnyal dolgozó, fekete taxis rendőri túlkapás áldozata lett. De a The Many Saints of Newark családi, alvilági és faji konfliktusait a forgatókönyvírók azzal is megbolondítják, hogy a cselekményidőt egy 1967-es (amikor Tony még kisgyerek) és egy 1970-es évekbeli (amikor Tony már kamasz) részre osztják, továbbá utalások segítségével folyamatosan feleselnek a jövővel.

A szkript tehát kiszolgálja az eredeti sorozat rajongóit, ráadásul remek – de csak bennfentesek számára értékelhető – ötletek mentén. Döbbenetes erejű húzás, hogy a The Many Saints of Newark narrátora Christopher Moltisanti (Michael Imperioli), aki a holtak többlettudásával felvértezve sározza be az ártatlan csínytevőként felbukkanó Tonyt. Fény derül olyan mozzanatokra is, hogy miképpen kerül a szemétszállítási business közelébe a DiMeo-család, vagy hogy miképpen sérül meg Junior (Corey Stoll) gerince. És persze felbukkan megannyi ismerős szereplő fiatalabb kiadásban, helyenként meglepő erényekkel, de inkább a jól ismert jellemhibákkal. Silvio (John Magaro) már ifjan is elejtett egy-két bölcsességet, Livia Soprano (Vera Farmiga) pedig kellőképpen házsártos, ugyanakkor hihetetlenül szeretetteljes édesanyának bizonyul. De azt is nyugtázhatjuk, hogy Tony apja (Jon Bernthal) pont olyan hímsoviniszta bunkó, amilyennek a sorozat alapján elképzeltük, vagy hogy Paulie (Billy Magnussen) kicsinyessége és rasszizmusa, illetve Junior kisebbségi komplexusa kezdetektől a szervezetbűnöző család kárára van.

A legizgalmasabb gengszterfigurának azonban a főszereplő, Dickie Moltisanti bizonyul. Az a fajta antihős, akit – Alessandro Nivola szimpátiakeltő kisugárzásának is hála – nagyon meg lehet kedvelni.

Egyúttal elképesztően lehet aggódni érte, hogy vajon kordában tudja-e tartani ösztöneit, és ne kövessen el újabb és újabb bűnöket. A forgatókönyv egyszerre ruházza fel atyai és gyermekded tulajdonságokkal a férfit. Egyik pillanatban a meghatottság érzése járja át Dickie és a gyermek Tony szeretetteljes kapcsolatát, hogy aztán a következő jelenetben a felnőtt gengszter kisfiúként bujkáljon a jólelkű srác elől, mert az egy, saját vére ellen elkövetett bűnre emlékezteti. Ezért kénytelen a börtönbe járni gyónásra apja ikertestvéréhez (Ray Liotta tehát kettős szerepben brillírozik). Dickie Moltisanti egyik oldalon a gengsztercsalád elvhű katonája, anyja iránti odaadó szeretetből a nők védelmezője, ám ha sérelem éri, nem ura az indulatainak, és a gyermekek ösztönös dühével csap le akár legközelebbi hozzátartozóira, munkatársaira is.

A The Many Saints of Newark tehát a generációs önsorsrontás jól bevált toposzára épül, és lényegében ugyanazt a tényt húzza alá, mint a Maffiózók hat évada: a Soprano család egyszerűen menthetetlen. A harminc évvel később játszódó sorozat figyelembevételével még fájóbb a felismerés, hogy a família tagjai, ha akarják, sem tudják meghaladni saját személyiséghibáikat, képtelenek vétkeikből tanulni, ezzel pedig ösztönösen taszítják egymást halálba, vagy a földi poklot magukban hordozó bűnök irányába. Így nem csoda, hogy Tony lényegében ugyanazokat az önsorsrontó hibákat követi majd el keresztapaként, amit felnőtté válása során a családi képmutatás mögül is megérzett. A marketinggyanús tiszteletadáson túl épp ezért óriási dramaturgiai bravúr Michael Gandolfini leigazolása a projekthez, aki

James Gandolfini fiaként a puszta jelenlétével is keserűséget ültet a családon belül átörökített sorsokra épülő mondanivalóba.

A generációs önsorsrontás toposza azonban más tekintetben is meghatározza a The Many Saints of Newarkot. A Maffiózók egyetlen epizódja sem ágyazódott bele olyan mélyen a kortárs események sűrűjébe, mint ahogy Alan Taylor előzményfilmje ezt teszi a ’60-as, ’70-es évek fordulójával. A divatos ruhák és napszemüvegek, a korabeli autócsodák látványelemként is vonzóvá teszik a gengszterfilmet, de a vietnámi háborús megosztottság és a faji ellentétek cselekménybe ágyazása egy veretes üzenetnek is megágyaz.

Nemcsak a Soprano család, hanem az egész Amerikai Egyesült Államok menthetetlen.

Mert a rasszista rendőri túlkapásból kiinduló, newarki zavargások rendre megismétlődnek az amerikai történelemben. És azért nem tudom közhelyesnek és öncélúnak bélyegezni ezt az üzenetet, mert Alan Taylor az egész film leghatásosabb rendezői fogásával képes azt árnyalni. Az utcai lázadás kirakattöréssel és ajtógyújtogatással tarkított képsorai alatt egy apokaliptikus jövendölésnek ható dal szól: Gil Scott-Herontól a Your Soul and Mine. A fekete Bob Dylannek nevezett, dalszövegeit rendre a feketejogi politika szolgálatába állító zenész a Your Soul and Mine-t még a ’60-as években írta egy olyan közösségről, amely fölött keselyűként köröz a halál. Az ezredforduló után azonban új hangszereléssel, de változatlan sorokkal újra kiadta ezt művét, mert felismerte egykori szerzeménye sajnálatosan fennmaradt érvényét. A The Many Saints of Newark ’60-as évekbeli jelenetében pedig a kortárs verzió hangzik fel, letaglózó erővel húzva alá a gondolatot, hogy nemcsak a gengszterek, hanem egy egész nemzet sem képes tanulni saját hibáiból.

A The Many Saints of Newark tehát egy bölcs film, ami úgy szól a rajongókhoz, hogy közben az aktuális korszellemhez igazodva (Dickie Moltisanti mellett a leghangsúlyosabb karakter egy az olaszok által lenézett, de öntudatra ébredő, fekete drogfutár) a jelennek is üzen. De szerencsére gengszterfilmként is megállja a helyét. Erőszakjelenetei váratlanul robbannak ki, és a nyers naturalizmus miatt sokkolóak. Autókormányon szétzúzott fej, fúrógéppel roncsolt állkapocs jellemzi a gengsztercsalád indulatait. A film tetőpontjának számító utcai lövöldözés feszültsége pedig az akciókoreográfia kimért hétköznapiságából származik – a jelenet James Gray (Az éjszaka urai) és William Friedkin (Francia kapcsolat) bűnfilmjeit idézi. Csak azt tudom sajnálni, hogy ez a fajta realizmus nem köszön vissza kellő erővel az utcai zavargások és az alvilági tevékenység összefonódása kapcsán, holott Ryan Gattis Közel a tűzhöz című regénye bizonyítja, hogy a bűnbandák rendre ősi konfliktusaik elvarrásához használják fel a rendőrséget teljesen lekötő lázadásokat.

Kijelenthető tehát, hogy a The Many Saints of Newarkban több erényt és megkapó gondolatot lehet találni, mint amit egy előzményfilmtől várnánk

– de csak akkor, ha túl tudunk lépni az előzetes elvárásunkon, miszerint az ikonikus Tony Sopranot üdvözölhetjük főszereplőként. Ezért is kérdéses, kire hogyan hat az utolsó jelenet… De rajtam például, amikor felcsendült a Maffiózók elhíresült betétdala (Woke Up This Morning) az elégedettség és az aggodalom egyszerre lett az úrrá: mert egy értelmes és stílusos gengszterfilm taszította egy pánikrohamokkal teli, terhes élet felé fiatalkorom kedvenc sorozatszereplőjét.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés