Kritika

Tahók – The Ministry of Ungentlemanly Warfare

Guy Ritchie új filmje komoly kihívás elé állít. Mint nézőt abszolút nem, de mint cikkírót teljes mértékig. Van a magaslabdának olyan formája, amit nem lehet egyáltalán, és olyan is, amit nehéz lecsapni. Van, hogy ez azért van, mert megteszi önerőből. Mert mi olyat tudnék elmondani The Ministry of Ungentlemanly Warfare-ről, amit kollégám nem írt meg a Fortune-hadművelet kapcsán? 

Az alapszitu ugyanaz; Ritchie egy Ruse de Guerre keringőre hívja csipet csapatát. Csalárd megoldásokkal viseljenek háborút egy – szó szerint és átvitt értelemben is – hatalmas szarházival szemben. A különbség, hogy napjaink csodás mediterrán szettingjét a második világháború csodás mediterrán szettingjére cserélték, a dúsgazdag szemétládát pedig náci tisztre, akit az a Til Schweiger alakít, aki a Becstelen brigantyk Stiglitzének szerepét csak azért vállalta el, mert náci ruhában gyilkolhat nácikat halomra. Az ő fejét kell elcsavarja az aktuális szíveket éppen megdöglesztő Marjorie (Eiza González). Mindeközben a háttérben Henry Cavill drunken sailor-je, Gus épp borízűen kacarászik hangtompítós gépkarabélya társaságban. A megbízást adó kormány jelenleg a brit, de Churchill (Rory Kinnear) magánakciója, az Atlanti-óceán térségében pusztító tengeralattjárók ellátását biztosító Duchessa d’Aosta nevű teherhajó elsüllyesztésének terve nem volna szimpatikus a Parlament számára. Így Gus öngyilkos osztagának nem csupán a fasiszta rettenetet kell elkerülnie Fernando Po kikötővárosához közeledve, hanem Őfelsége hadseregét is.

Gus különleges egységének történetét lehetetlenség nem összehasonlítani a már említett Tarantino-ámokfutással. Ezer szállal kötődik a „bunch-of-guys-on-a-mission”-típusú történetekből, mint a Navarone ágyúiból vagy A piszkos tizenkettőből inspirálódó brigantyk mikroháborújához. A cselekményvezetés (az egy helyre terelt és bezárt nácik csoportja, kulcsfontosságú stratégiai lépése), az egyarcú gonoszok élményszámba menő, vérbő (még ha nem is annyira explicit) mészárszéke mellett még a karakteralkotás terén is. Alan Ritchson hozza Eli Roth Medvezsidóját, a medveölő dán gyurmagyurit, Lassent, épp csak a baseballütőből lett íj. Bár Aldo Raine helyiértéke, a még tömeggyilkoláskor is úriemberhez méltón viselkedő Gus csekélyebb jelenléttel bír, mint ahogyan azt várni lehetett. Az talán egyértelmű, hogy rendező és aktor közötti kooperáció még úgy is jobban működött Az U.N.C.L.E embereiben, hogy ott egy volt a hőstrióból, míg itt kifejezetten kiemelt státuszban tetszeleg, de

Henry Cavill azért hozza a kötelezőt a kettyós, proto- (és számára talán az egyetlen) James Bond-szerepében.

Azt már előzetesen is lehetett tudni, hogy Ritchie a meglepően érzelmes, hovatovább legérettebb, klasszikus kézjegyeit csupán a feszült akciószekvenciákban tartalmazó, szintén megtörtént hadi konfliktust feldolgozó A szövetség után egy laza háborús adaptációval készül. A The Ministry of Ungentlemanly Warfare Damien Lewis könyvén alapul és (bár nem volt konkrétan megnevezve, egy korábban megjelent írástól ihletetten) fontos szerepet kap a 007-es atyja, Ian Fleming is (Freddie Fox, aki mellett egyébként M is beköszön a szintén a Fortune-ből újrahasznosított Cary Elwes alakításában). Az író a hírszerzésnél töltött éveiből merítve kreálta meg a legendás kémet, jócskán kölcsönözve Gus March-Phillips kapitány jellemvonásaiból.

Vezényletével

a The Ministry of Ungentlemanly Warfare tökéletesen passzol az angol rendező antihősöktől hemzsegő, etikailag kifogásolható univerzumába.

Szerethetően suttyó és harsány, de semmivel sem több. A szereplők önerőből képtelenek volnának a Fortune-hadművelet lókötőinek érzelmi szintjét überelni, ami pedig nem túl magas. Egy-egy sorral exponált emberek módszeresen ölnek és bohókásan reagálnak helyzetekre. Legalább háromszor sütik el például azt a geget, hogy a gyilokszámláló végét (esetleg kezdetét) Cavill gyomorból érkező hahotája jelenti. (Ugyanitt említhetném, hogy Schweiger kanos nácija és González kanosodást okozó színésznője között a tengernyi rókás hasonlat [háhh, érted, mert ravasz!] közben már én érzem magam legalább annyira kellemetlenül, mintha egy ’80-as évekbeli osztrák pornót néznék).

Ezek az emberek háborús hősök voltak, nem böllérek, akikre a filmvégi portrék közben nem feltétlenül tudunk jó érzéssel gondolni.

Persze, az over-the-top momentumok állandó szereplői Ritchie filmjeinek. De talán nem kellett volna ilyen tekintetben is klónozni Fortune-et, mint a biográfia éppen aktuális bérdarabját, ami egy későbbi (talán éppen a jövőre Cavill és González, valamint A szövetség főhősével, Jake Gylenhall főszereplésével érkező In The Grey) projektjének finanszírozási céljával készül. Félreértés ne essék, annál ez jóval kevésbé pofátlan alkotás, nem kíván egy percig konzum-, vagy iparkritika lenni. A bajom csupán az, hogy nem igazán értem, hogy akkor mégis mi akart lenni. 

Történelmi akciófilmből már jócskán láttunk nálánál jobbat, akár a rendezőportrén belül is. A The Ministry of Ungentlemanly Warfare karaktereinek valódisága, valamint a popkulturális relevancia ad csupán hitelt ennek az egyébként csodásan fényképezett, vágott és westernre hangszerelt látványorgiának, ami történetesen történelmileg komolyan vehetetlen. Ennek Miss Marjorie fináléban lejtett énekes-táncos produkciója az állatorvosi lova. Filmnézés közben a hatásosabb suspense-jelenetek közé tartozik, ha viszont valaki nem történész, ahogyan én sem, utólag kiviláglik, itt valami bűzlik. Egy csordányi Hitler-fan leesett álla előtt adja elő annak a Koldusoperának a Vásári rigmus Penge Mackie-ről (Moritat vom Mackie Masser, azaz Mack the Knife) című előjátékát, amelyet 1933-ban betiltott a Harmadik Birodalom, zsidó (Kurt Weil) és kommunista-szimpatizáns (Bertolt Brecht) szerzőit pedig emigrációra kényszerítették. 

A pontatlanság és az alulírott forgatókönyv problematikája már az expozícióban kiütközik.

Diavetítőn szemlézzük a háború pusztítását, miközben a szpíker arról beszél, hogy az Egyesült Államok miért vonakodik segíteni a Királyságnak. A film 25. percében teljessé válik a követhetetlenség. Churchill szerint Amerika nem fog belépni addig a háborúba, amíg a britek legyőzöttnek látszanak. Nos, ez a film az Arcadia fedőnevű, 1941. december 22-től tartó, háromhetes konferencia időszakát öleli fel. Úgy tűnik tehát, hogy a négyfős (!) írói gárda minden tagja megfeledkezett Pearl Harborról és a Roosevelt-beszédről, amellyel az Államok hivatalosan is hadba lépett. De akkor minek a világháborús szetting, ha nem lényeg a történelem?

A több sebből vérző szkriptet leplezvén össze-vissza ugrál a három cselekményszál (Gusék huncutkodása, a nácik között elvegyülő Marjorie-ék és M-ék politikai belviszálya) között térben és időben, hogy ha már bakis a törzsanyag, legalább kapkodó is legyen. Ez egyáltalán nem passzol az egyébként inkább lassan hömpölygő, heistfilmes csengésű akcióbetétekhez. A The Ministry of Ungentlemanly Warfare

egy identitáskereső film egy, az identitását már réges-régen átlépő alkotótól. 

Egész egyszerűen nem passzolnak egymáshoz az elemek. Történelmi thrillernek nem elég precíz és eredeti. Rablófilmnek nem elég lépcsőzetes, nem elég okos, sőt, amikor beüt a krach, egyenesen egy naiv kisgyerek játékának tűnik. Persze a vígjátékelemekkel súlytalanná tett, valós veszélyforrásától megfosztott, könnyedén kivégzett nácik haláltusája esti matinénak simán jó, hiszen mindezen negatívumok ellenére mégiscsak egy Guy Ritchie-filmről beszélünk, aminek a stílusa bőven megüti az átlagnál valamivel jobb szintet. Az összkép mindazonáltal nem méltó Úriemberekhez, csupán egy áttetsző blöff.

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com