Fókuszban Kritika

Vadlovat minden börtönbe – The Mustang

Bátran ki merem jelenteni, hogy Laure de Clermont-Tonnerre az év függetlenfilmes felfedezettje. A rendezőnő – aki egyébként XIV. Lajos leszármazottja – The Mustang című filmjével úgy dolgozza fel egy brutális gyilkos és egy vadló kapcsolatát, hogy a végén még a legegyszerűbb börtönprogramokban is megtanulunk hinni.

Néhány éven belül két, a lótenyésztés terepére tévedő független film is komoly kritikai sikert aratott. Közös bennük, hogy férfias és jellegzetesen amerikai miliőjük ellenére külföldi gyökerekkel rendelkező nők készítették őket, és hogy mindkét alkotó a lírai realizmus útját járja. A rodeóst a kínai-amerikai Chloé Zhao, a The Mustangot pedig a francia Laure de Clermont-Tonnerre készítette.

A két filmremek mégsem képvisel teljesen azonos értéket. A rodeós egy kiforrott portré volt: rendkívüli intimitással mesélt egy sportoló kettétört karrierjéről, és közben a sportfilmes műfaj sablonjaival is leszámolt. A The Mustang viszont egy összetett dráma, ami

a lírai szépség dominanciája mellett kísérletezik a groteszkkel,

nekifeszül a börtönfilmes sémáknak, és szándékai szerint egy rehabilitációs programokkal kapcsolatos társadalmi közbeszédet is kezdeményez. Laure de Clermont-Tonnerre pedig van akkora tehetség, hogy elbírja ezt a sokrétű terhet – nem véletlenül kapja sorra a függetlenfilmes felfedezetteknek járó díjakat és jelöléseket –, egy baj van csak: az elsőfilmes gyerekbetegségeket a rendezőnő nem tudja teljesen leküzdeni.

Ha ironizálni szeretnék, egyben a lehető legegyszerűbben megfogni a The Mustang problémáját, akkor azt kellene mondanom, hogy ez csak egy lovas-börtönös film. Az irónia pedig működne, mert művészfilm létére Laure de Clermont-Tonnerre alkotása egy high concept ötletre épül: középpontjában egy dühkezelési problémákkal küzdő rab és egy betörhetetlen vadló barátsága áll. És már látom is magam előtt azt a giccses melodrámát, amire hevesen bólogatnak az Akadémia tagjai! (Itt jegyzendő meg, hogy a film producere A suttogót a világnak adó Robert Redford.)

A The Mustang nem kis meglepetésre azonban csak nyomokban tartalmaz giccset, de ha igen, akkor fészkelődhetünk rendesen.

Az agresszióval kommunikáló bűnöző gyógyulási folyamatában ugyanis olyan képsorok is megjelennek, amelyek már bántóan antropomorf alakká teszik a címszereplő állatot. A záróképen kívül találó példa erre az a jelenet, amiben az antihős első őszinte kifakadását úgy jutalmazza meg a ló, hogy a szelídítője vállára teszi a fejét.

Ugyancsak problémás, hogy Laure de Clermont-Tonnerre – bár szeretne, de – nem tud teljesen elszakadni a börtönfilmes hagyományoktól. A bandaháború és a férfiak közti dominanciaharc cselekménybe ágyazása még akkor is tévút, ha a szál lezárása végül jól építi a főszereplő lélektani fejlődését.

Az elsőfilmes allűrök azonban ilyen könnyen letudhatók, és inkább azt érdemes leszögezni, hogy a The Mustang valójában jóval több, mint egy lovas-börtönös film. Értékei pedig alapvetően három forrásból fakadnak: a rendezőnő társadalmi elkötelezettségéből, a vadlovak lenyűgöző természetéből (a nyitójelenetre érdemes figyelni!) és a kopaszra nyírt Matthias Schoenaerts kifogástalan játékából.

A belga színész a kontinentális Európa Tom Hardyja:

hatalmas és kidolgozott testével döbbenetesen erős érzelmeket képes közvetíteni. Egy antiszociális alakot játszik, aki a film elején azt mondja a börtönpszichológusának, hogy nincs jóban az emberekkel. A szűkszavú felütés azonban egy összetett lélektani problémát takar: valójában fél újra az emberek közelébe menni, mert tudja, hogy ott munkál benne a kezelhetetlen indulat, de bünteti is magát, mert pusztító erővel gyötri a lelkiismeret.

Laure de Clermont-Tonnerre a karakterábrázolás terén ráadásul nagyszerűen gondolkodik: nem ad egyből kulcsot az antihős személyiségének megértéséhez, mert az expozíció idején még ő sem érti saját magát. Csak a gondosan felépített, de epizodikus gyógyulási folyamat végén fogjuk fel, hogy Roman egy szánalmunkat megérdemlő gyilkos, aki dühkezelési problémáinak áldozata. És hogy miközben nagyon is vágyakozik a társaság iránt, miért taszítja el magától a vágy tárgyát: az emberi kapcsolatokat. Roman önismereti fejlődésének kulcsa egy vadló,

Laure de Clermont-Tonnerre azonban úgy emeli ki az epizódokat, hogy a gyógyírt ne pusztán egyetlen állat, hanem egy szimpatikus pszichológiai projekt jelentse.

A The Mustang ugyanis egy sikeres rehabilitációs projekttel is foglalkozik. Az Egyesült Államok néhány börtönében lehetőség adódott arra, hogy musztángokat tartsanak. A rabok tükörképeként funkcionáló vadlovak megszelídítése pedig kiváló önismereti tréningnek bizonyult. Az állatok érzékenyítették és felelősségvállalásra tanították a bűnözőket, nem mellesleg a rabok a leválás higgadt kezelését és a veszteség elfogadását is elsajátíthatták. Merthogy a megszelídített musztángokat aztán elárverezték – gazdasági nézőpontból ezzel önfenntartóvá tették a projektet.

Csakhogy a rehabilitációs programot – a The Mustang szerint – egy baleset miatt beszüntették. Laure de Clermont-Tonnerre filmjében pedig az a legcsodálatosabb, hogy nemcsak egy érzékeny emberi portrét mutat fel, hanem hogy jeleneteinek többségével a börtönprojekt támogatása mellett is érvel. Ezért fordulhat elő, hogy a The Mustang katartikus pillanata nem is az antihős sírva fakadása, hanem a csoportterápia egy másik áttörése. A dühkezelés fontosságára ráébredő Romannek, illetve sorstársainak két számot kell ütköztetniük: az egyik a letöltendő börtönbüntetés, a másik az önuralma elvesztésének hosszát jelöli. Az említett példán kívül persze a The Mustang még

számos bivalyerős epizódot tartalmaz, de ha jobban megnézzük őket, láthatóvá válik, hogy Laure de Clermont-Tonnerre valamilyen szempontból mindegyiket a rehabilitációs program megtámogatására használja.

Groteszk fricskát kap például egy másik börtönprojekt: látogatás idején a foglyok lehetőséget kapnak arra, hogy családtagjaikkal egy tengerparti naplementét ábrázoló tabló előtt fotózkodjanak, majd a képet megtartsák emlékbe. Az álomkép fájdalmas elérhetetlenségét pedig csak fokozza, hogy Roman és terhes lánya épp egy komoly vita végén kénytelen pózolni. Hasonlóképpen emlékezetes mozzanat a betört musztángok vágtapróbája is. A hangnemkeverés gyönyörű megoldása, ahogy a narancssárga ruhás rabok rendőrautók kíséretében, de a megszelídített vadlovak hátán cowboyként vágtatnak a pusztában.

Mindent egybevetve tehát Laure de Clermont-Tonnerre szembehelyezkedik a börtönfilmek (A próféta, A góré) leggyakoribb gondolatával, miszerint a börtönrendszer nem kínál valódi megoldást a bűnözés visszaszorítására, egyszerűen csak újratermeli a gonosztevőket. A francia rendezőnő képes volt a bandaháborúk, a nemi erőszak és az ököljog mögé tekinteni, hogy felmutathasson egy lehetséges kiutat. Meggyőződésem, hogy a filmek többsége alkalmas arra, hogy társadalmi közbeszédet kezdeményezzen, ám többnyire burkoltan teszik mindezt. A The Mustang egyedisége viszont abban áll, hogy nyíltan kiáll egy specifikus program védelme érdekében. Ez pedig kis hazánkból nézve jókora és irigylésre méltó bravúr!

Kiss Tamás

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..