Fókuszban Kritika

Emberpusztítás, új szinteken – The Night Comes For Us

Lenyűgöztek a Rajtaütés mindkét részének vérben gázoló ütközetei? Úgy érzed, nem tudsz velük betelni és többre vágysz? Szomorú vagy, hogy nem lesz harmadik rész? Nagy szerencséd van, mert megérkezett a The Night Comes For Us, hogy teljesítse a kívánságod!

Indonézia pár évvel ezelőtt még teljesen ismeretlen területnek számított a műfaji filmek rajongói számára. Aztán jött egy fiatal walesi rendező, aki egy alacsony költségvetésű, de annál látványosabb, csonttörően intenzív akciófilmmel új határokat nyitott. Gareth Evans tette le azokat az alapokat, amikre most két jó barátja, Timo Tjahjanto és Kimo Stamboel építkeznek. Nyílegyenesen száguldó, zsigeri és brutális filmeket, amik nem túl polírozottak vagy komplexek, de zabolátlan energiájuk garantáltan maguk alá hengereli a gyanútlan nézőt.

A Macabre, a Killers vagy a Headshot egytől egyig vérben úszó, sokszor kifejezetten sokkoló húzásoktól se megriadó filmek, amik keményen megdolgozzák az ember érzékszerveit és idegeit. Timo Tjahjanto és Kimo Stamboel tehát működőképes alkotópáros, ám előbbi rendező már jó ideje tető alá akarta hozni a The Night Comes For Us című gengszter-akcióopusát. A hosszas tervezés, forgatás és utómunka pedig meg is hozta az önálló út gyümölcsét. És csak hogy érzékeljük, mekkorát lendült az indonéz filmek szekere: nem eldugott filmfesztiválokon, hanem a Netflixen, az egész világ előtt debütál ez az alkotás, aminél kegyetlenebb adrenalin-hullámvasutat nem nagyon fogsz az évben látni.

A történetet most se gondolták túl az alkotók. Míg a Headshot a Jason Bourne filmek ultraerőszakos változata volt, addig a The Night Comes For Us leginkább olyan, mint a Leon, a profi és a Tűzben edzett férfi egy vagonnyi kemény drog elfogyasztása után. Ito (Joe Taslim) a Délkeleti Triádok bérgyilkosa, aki megelégelve a vég nélküli gyilkolást megment egy kislányt a biztos halál torkából. Ez a döntés persze óriási lavinát indít el, a furcsa párosra és segítőikre az egész indonéz alvilág vadászni kezd, többek között Ito egykori barátja, Arian (Iko Uwais) is, aki persze őrlődik a főnökei iránti hűség és a vértestvéri becsület között.

Ahogy sejthető, nem a sztori cizelláltsága fogja jelenteni a The Night Comes For Us legfőbb húzóerejét, hanem hogy milyen kreatív és látványos összecsapásokat képes Tjahjanto belesűríteni.

Ezen a téren pedig nem kell sokat várni, a kötelező felvezetésnek számító első húsz perc után olyan fékeveszett tempóban zúdulnak ránk az akciók, hogy minden jelenet, amiben nem csépelnek, kaszabolnak vagy darabolnak valakit, ugyanolyan lélegzet után kapkodó pihenő lesz a nézőnek, mint hőseinknek. Tjahjanto forgatókönyve szándékosan tart mindent alapszinten, a karakterek motivációi, egymáshoz való viszonya nincs túlgondolva, a dramaturgiát az akciók lendítik előre. Egyedül az Ito és Arian közötti „becsület vagy árulás” vonal az, ami egyeseknek felidézheti John Woo munkásságát – csak jóval kevesebb érzelmességgel.

A fékevesztett tombolás nemcsak a tempóban érzékelhető, hanem a bunyókban is. Itt nem csupán megölnek, hanem a szó szoros értelemben szétszednek és széttépnek embereket. Kések, széklábak, vascsövek, üvegszilánkok, minden tereptárgy és eszköz arra szolgál, hogy a legnagyobb fájdalmat okozva végezzenek valakivel. Ha Ito felkap egy biliárddákót, biztos, hogy felnyársal vele valakit, a pengék pedig nem csupán hasba mehetnek, hanem minden elképzelhető testrészbe és nyílásba. Ha egy csoport támad hőseinkre, az minimum ötven ember, ami egyenlő ötven véres masszával. A brutalitás felfoghatatlan mértéke az akciófilmes testhorror egy újabb ékes példájává teszi a The Night Comes For Ust, amit jobb, ha kerül mindenki, akinek gyenge a gyomra.

Ráadásul Tjahjanto rendezőként is fejlődött annyit, hogy elkerülje azokat a csapdákat, amiktől monotonná válhatna ez a kétórás haláltánc. A testrepesztő zúzdák nemcsak szédületesen gyorsak és kegyetlenek, hanem helyszínben, látványban és koreográfiában is egyaránt változatosak. Legyen szó egy rabszállító kocsi szűk teréről, egy kampókkal teli hentesüzletről vagy egy lakásról, minden tér maximálisan ki van használva. Szereplőinek a harci stílus és a fegyver ad karaktert, és mivel Ito nem egyedül küzd a rosszakarók ellen, így a film is párhuzamosan tud váltani a harcok között, így a feszültség és az izgalom is fennmarad.

Külön dicséret, hogy a kissé fapadosan kinéző Headshottal ellentétben Tjahjanto a vizuális oldalra is alaposan rágyúrt.

A kamerakezelés a legdurvább akciók során is sokkal visszafogottabb, elegánsabb, a vágásról nem is szólva. A szubjektív nézetbe való váltások hatásosak, a sokszor erősen stilizált, neonfényes világítás pedig már-már képregényes hangulatot teremt a látottaknak.

Regélhetnék valamit a színészi játékról, de felesleges, mert itt harcművészeti teljesítmény alapján lehetne csak osztályozni a szereplőket. Aki látta a Rajtaütést, az már sejtheti, hogy Joe Taslim és Iko Uwais most is jelesre vizsgáznak. De a show-t mégis hanyag lazasággal lopja el Julie Estelle (a kalapácsos lány a Rajtaütés 2-ből), egy titokzatos bérgyilkosnő szerepében. Talán ha húsz percet szerepel, mégis hozzá köthető a film legjobb akciójelenete, karaktere pedig annyira szórakoztató, kőkemény és badass, hogy az ember lazán elnézegetné még egy kicsit. Mondjuk egy ehhez hasonló, kétórás spin-off filmben.

A The Night Comes For Us az utóbbi évek legvadabb, legőrültebb akciófilmje, ami küldetésül tűzi ki, hogy rálicitáljon összes riválisára. Ugyanakkor mivel monomániásan csak ezt teljesíti, ez a hozzáállás kicsit önmaga ellenségévé teszi. Tjahjanto minden igyekezete ellenére a film épp a csúcspontnak számító végső összecsapásra fullad ki (mondjuk sok néző inkább előbb fogja bedobni a törölközőt), és mivel a karakterrajz és a sztori épp csak fel van skiccelve, érzelmi katarzist se nagyon fog okozni.

De ha csak egy szórakoztató, stresszoldó, überbrutális akciófilmet akarsz látni, amiben nem a számítógépek, hanem hús-vér emberek lenyűgöző mozdulatai jelentik a truvájt, garantáltan nem csalódsz benne. És ha már kiderült, hogy Gareth Evans nem készít harmadik részt a Rajtaütéshez, legalább van valaki, aki illően átveszi tőle a stafétabotot.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..