Kritika

A zombiapokalipszis melankóliája – The Night Eats the World

Az elsőfilmes francia rendező, Dominique Rocher zombik hordáit szabadítja a The Night Eats the World (La nuit a dévoré le monde) főszereplőjére, de még ez a helyzet kevésbé kellemetlen része…

Sam (Anders Danielsen Lie) fiatal zenész, aki per pillanat nem akar mást, mint visszakapni a kazettáit, amiket ex-barátnője véletlenül magával vitt a saját cuccai között. Arra azonban nem számított, hogy a lány az új fiújával éppen hatalmas házibulit tart, ami igencsak megnehezíti a helyzetet.

Az nem derül ki, hogy Sam ennyire magának való, vagy csak a helyzet hozza ki belőle az embergyűlölőt, de egy rövidke közjáték után bezárkózik a lakás egyetlen üres szobájába, hogy ott várja meg, míg megkapja, amiért jött. A fiú végül belealszik a feldúlt várakozásba, és amikor felébred, már egy másik Párizs fogadja őt. Rögtön a folyosón összefut két lánnyal, akiknek szó szerint kocsányon lógnak a szemeik, s mikor végre sikerül magát elbarikádozni a szétvert, vértől csatakos lakásban, az utcára kinézve is hasonló szörnyűségeket lát.

Igen, a The Night Eats the World sikeresen kiválasztotta a zombifilmek talán legtipikusabb felütését a 28 nappal később, a The Walking Dead és még néhány tucat más alkotás után szabadon. Mondjuk az is lehet, hogy a jelenben élő Sam látta ezeket a filmeket, legalábbis a következő lépése – ami a zsáner ismerőinek megint csak nem okoz nagy meglepetést – ugyancsak egy sokszor használt panelje a műfajnak: feltérképezi és gondosan lezárja új territóriumát, majd szintről szintre járva a bérházban begyűjti az összes fegyverként használható tárgyat és mindent, ami ehető.

Logikus lépés, és ha a film haladna tovább a zsáner toposzain, Sam elkezdhetné keresni a biztonságos helyet, esetleg az ellenszert. Felkutathatna más túlélőket vagy csak simán apríthatná az élőhalottakat, mint a kolléganője.

Rochet szeme előtt azonban inkább azoknak a rendezőknek a munkássága lebegett, akik szimbólumként használták a zombiapokalipszist.

Nincs is ezzel baj, anno George A. Romero nagyon hatásos, Edgar Wright pedig nagyon vicces társadalomkritikát faragott a témából, de hogy a franciáknál maradjak, alig pár éve náluk készült el a műfaj egyik fajsúlyos darabja, a Visszajárók (Les revenants) című sorozat, ami pszichológiai karakterdrámába oltotta a zsánert.

Rochet (és persze a film alapjául szolgáló regény szerzője) azonban nem küldi sehova Samet, aki így egy bő negyedóra után megkezdi kényszerű robinzonádját ebben a párizsi házban, és hamarosan szembesül a ténnyel, hogy unatkozik. Sajnos ezzel nincs egyedül. Sam dobol, majd nem csinál semmit, majd a konyhai eszközökkel zenél, majd megint nem csinál semmit. Finoman szólva sem filmre kívánkozó jelenetek ezek, amelyeket tényleg csak az Oslo, augusztus és Szerzők című filmekből ismerős Anders Danielsen Lie tesz elviselhetővé, mert a rendező valahogy nem tudja kezelni ezt a magány kérdéskört. Ami sikerült a Mentőexpedíciónak, a Holdnak vagy a kevésbé ismert, pedig nagyszerű A túlélőnek, az itt nem működik.

Illetve igen, de ahhoz újból egy régi toposzt kellett előrángatni. Ami Robinson Crusoe-nak Péntek, Tom Hanksnek pedig egy labda volt a Számkivetettben, az lesz Samnek a Holy Motorsban korábban brillírozó Denis Lavant, aki az excentrikus filmográfiáját most Alfred, a liftbe szorult zombi szerepével egészíti ki. Ő az egyetlen, akihez a fiú szólni tud, aki enyhíti a magányát és akármilyen furcsán hangzik is, akivel hatnak egymásra. Nagyon szép és őszinte jelenetek ezek, amelyek néhány perce többet elmond erről a témáról, mint az összes többi kínlódás együttvéve.

Samnek azonban ideig-óráig ad ez enyhülést, ám egy éjszaka megérkezik a megváltás.

A fiú hangokat hall, majd miután azt hiszi, a zombik törtek be, tüzel. Balszerencséjére egy menedéket kereső lányt (Golshifteh Farahan, a Paterson Laurája) lő le, aki a következő napok „Péntekje” lesz, és a lehetséges katalizátora annak, hogy végre lépjenek már tovább. Sarah ugyanis épp az ellenkezőjét vallja, mint a fiú, ő folyton mozgásban van, folyton kutat, soha nem savanyodik be egy helyen.

Eurovideo

Mindketten egy-egy állomássá válnak Sam önmagával vívott tortúrájában ahelyett, hogy a tartóoszlopai lennének a történetnek. Nyilvánvaló, hogy az eredeti regény leíró részleteit, amelyek összekötik és magyarázzák az egyes „epizódokat”, nem lehet egy az egyben átemelni a filmbe narrátor alkalmazása nélkül. Ugyanakkor pont ez a két karakter alkalmas rá, hogy összekapcsolják az egymás után pakolt motívumokat, hogy a velük folytatott kommunikáción keresztül kapjon egy ívet a film – és úgy talán jobban kiteljesedhetett volna Sam karaktere is, akiről talán ha többet megtudunk, jobban megértjük azt is, mit miért csinál.

Nem így történt, ezzel viszont a rendező lényegében magára hagyta a filmet.

Felvázol egy sor motívumot, megmutatja a magány különböző fokozatait, amelyeket aztán lógva hagy. Személyes drámát akar mutatni, csak éppen a főszereplőt nem hozza közel a nézőkhöz. Így aztán nem csoda, hogy a finálé is csak úgy megtörténik mindenféle feloldás vagy katarzisélmény nélkül, egy újabb állomásként Sam életében, csak éppen ezt már nem követi semmi.

Mindezek ellenére nem mondanám rossz filmnek a The Night Eats the Worldöt, láttam már sokkal rosszabb zombifilmeket is, de ez önmagában még nem mentség – viszont betudható a rendező tapasztalatlanságának. Másnak nem nagyon, mert a színészek tényleg kiválóak (bár arra nem jöttem rá, miért kell egy francia rendezőnek norvég és iráni színészekkel leforgatni egy angol nyelvű filmet…), és végül is a lényeg átjön, még ha nem is elegánsan.

Azonban a művészmozik közönségének a The Night Eats the World nem mond majd sok újat, és azt sem túl mélyen. A zombifilmek kedvelői pedig szintén mindent láttak már, amit nem túl mozgalmas zsánerfilmként felkínál. Két szék közt a zombiapokalipszis alá.

Avatar

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya