Kritika

Kocsma, templom, mind a miénk – The Old Oak: A mi kocsmánk

The-Old-Oak-A-mi-kocsmank-Dave-Turner-Ebla-Mari

A The Old Oak: A mi kocsmánk elringatja a munkásosztályért és menekültekért aggódó nézőt és megelégszik ezzel az alantas szereppel.

Ken Loach 87 éves lett a The Old Oak: A mi kocsmánk világpremierje környékén és azt állítja, ez a film az ő hattyúdala. A társadalmi érzékenységéről híres rendező már korábban is nyugdíjba akart menni, de a brit konzervatívok 2015-ös győzelme és a szociális juttatások megcsonkítása miatt mégis visszatért az Én, Daniel Blake című mesterművel. A közel hatvanévesen munkanélkülivé váló és a bürokráciával harcoló férfi története elhozta neki a második Arany Pálmát (az elsőt a Felkavar a szélért kapta).

A The Old Oak: A mi kocsmánk is szerepelt az idei Cannes-i versenyprogramban, de a filmet látva, érthető, miért nem vált az Azúr-part kedvencévé.

Loach életművének legutóbbi állomásait szemügyre véve (Szesztolvajok, Tiltott táncok, Én, Daniel Blake, Sajnáljuk, nem találtuk otthon) nincs új a nap alatt. Észak-kelet Angliában járunk, ahol az egykori nagy és nemes bányászváros közösségéből kivénhedt és szenvedő exbányászok és leszármazottaik tengetik a napjaikat. TJ Ballantyne (Dave Turner) kocsmája, a The Old Oak, vagyis Az öreg tölgy az egyetlen közösségi tér a környéken. Mr. Ballantyne pedig a pintek csapolásán túl számos szociális feladatot vállal: segíti eljuttatni az adományokat a rászorulóknak vagy vezeti a kisbuszt, ami a városba érkező szíriai menekülteket szállítja.

The-Old-Oak-A-mi-kocsmank-Dave-Turner

Ezzel meg is érkeztünk a The Old Oak (egyik) központi problémájához. Talán kicsit megkésve, de még mindig kurrens témaként Loach a közel-keleti migráció Európára gyakorolt hatását mutatja be, pontosabban annak egy kis és kevéssé általános szeletét. Hiszen a nagy képet aligha lehet visszafejteni a fejkendőben babakocsit toló nőket gyűlölő öreg angolokat látva, de legalább egyöntetűen hümmöghet a moziközönség,

„hmm, aljas rasszisták!”

Ha a migráció és a felülről leszivárgó gyűlöletpolitika hatásait akarjuk látni, akkor Christian Mungiu R.M.N. című filmje a kelet-európaiságával együtt is sokkal szélesebb körben érthető és mélyebbre ásó társadalmi lélekrajz. Sajnos a The Old Oak nem tud több lenni a szocialista szavazónak/nézőnek, mint a Mónika Show a kereskedelmi tévén beájuló prolinak: megnyugtatva őt megerősíti a világképét. A művészet egyik, ha nem a legfontosabb funkciója, hogy provokáljon, ezzel tágítva a látóteret. Ken Loach filmjében még pislákol némi szúrós harag, ahogy gyűlöletes képet fest társadalmának bizonyos tagjairól, de a düh hamar a „már mindegy” lesajnáló legyintésévé zsugorodik.

The-Old-Oak-A-mi-kocsmank-Ebla-Mari

Pedig amilyen úton Loach jár és járt, nem újkeletű és garantáltan kiapadhatatlan forrás. A társadalmi tudatosság majdhogynem összefonódott a brit szigetek filmművészetével. A rendező filmjeiben is megjelenő angol, vidéki, vörös téglás sorházak tömérdek drámát és borzalmas, de szívet melengető sorsot rejtenek. A 30-as években már a munkásosztály került a középpontba több államilag támogatott (!) dokumentumfilmben. A korszakban John Grierson filmkészítő és szervező volt a központi alakja a filmcsoportnak (legismertebb munkája a Heringhalászok).

A háború után az osztálytudat csak erősödött a dühös fiatalok megjelenésével. Nem kis szó, a brit új hullám is elsősorban a realizmusban találja meg az utat Lindsay Anderson vagy Tony Richardson munkái révén (utóbbitól látni kell A hosszútávfutó magányosságát!). Az egészen nyíltan marxista darabok mentén (Karel Reisz: Morgan, A Suitable Case for Treatment) a hagyomány nem szűnik meg utód nélkül, sőt inkább erősödik. A szociális érzékenység a műfajokkal keveredve korszakokat meghatározó eredményeket szült: Alul semmi. A sheffieldi munkanélküli férfiak sztriptízelőadása csak a jéghegy csúcsa volt 1997-ben.

Ken Loach ehhez a majd százéves hagyományhoz kapcsolódik és tett hozzá valóban utánozhatatlan filmeket. Sajnálatos, hogy

a The Old Oak folytatná az agitációt, de a lendület eltűnt.

A templom nem az egyházé, hanem a munkásoké, akik felépítették – hangzik TJ-től, mikor Yarával (Ebla Mari), a szír menekülttel mennek a városba adományért, majd a katedrálisba beülve kapjuk meg a sótlan történetet, milyen borzalmas is az emberi gonoszság. Szenvedély nélkül nem lehet forradalmat csinálni, ezt pedig valahol a rendezőlegenda is tudja, ezért próbál megfigyelő státuszba lépni, de képtelen. Yara és TJ barátságán keresztül ismerjük meg a városba költözött szírek életét, a polgárháború sújtotta otthon sanyarú sorsát és végül az emberi kedvességet is. TJ a The Old Oak hátsó traktusában az egykor működő közösségi helyiséget kifőzdévé alakítja és szírek és angolok együtt főznek, hogy aztán ingyenételt oszthassanak mindenkinek, aki szeretné.

Miért csinálja mindezt TJ Balantyne? A bányászcsaládból származó kocsmáros már túl van egy öngyilkossági kísérleten (inkább volt az komoly elhatározás tett nélkül), felesége elhagyta, gyermeke nem beszél vele. Ahogy az óceán felé fordulva életét önként eldobó férfit egy kiskutya is visszarántja, valami elindul a nézőben. Élni kell – hangzik el az 1948-as Talpalatnyi föld egyik jelenetében és a magyar paraszt mondata itt is érvényes. Miért teszi mindezt? Mert mi mást tehetne? Lehetne gyűlölködő alkoholista, ahogy körülötte kb. mindenki, de ő nem ilyen. Miért ilyen filmet forgat Ken Loach? Mert mi mást tehetne? Az egykor volt progresszivitást keresni a The Old Oakban lehet, de nem lesz benne. Ken Loach az életét tette fel a munkásosztály történeteinek megéneklésére, a film pedig ebbe tökéletesen illik. Sajnos inkább válik beletörődő és a végén meseszerű halk helyzetképpé, mint dübörgő indulóvá.

A The Old Oak: A mi kocsmánk már látható a mozikban.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!