A The Old Way a múlt ünnepelt hőséről szól, aki ma már csak a dolgok gondtalan menetét zavarja. Nicolas Cage tökéletes választás a szerepre.
Nicolas Cage nevét a 90-es években tanulta meg mindenki. Veszett a világ, Las Vegas, végállomás, A szikla, Con Air – A fegyencjárat, Ál/Arc – csak néhány film a karrierjéből, melyek közül valamiért Oscar járt, másért máig tartó bárgyú vigyor. Az viszont kétségtelen, hogy Nicolas Kim Coppola, Francis Ford unokaöccse, Hollywood vérkeringésének része lett a sztárokra jellemző életvitelével, botrányaival, hóbortjaival együtt. A film, mint ipar keményen güriző munkása, kasszasiker-összetevő, címlapon pózoló reklámfelület. Az utóbbi jó pár évben viszont egy mindezekre, és a (konkrétan és képletesen értendő) Hollywoodra nemet mondó beskatulyázhatatlan figurává vált.
A trashfilmtől (Mandy: A bosszú kultusza) a kis költségvetésű, mozikat kerülő filmeken át (Kill Chain) a művészi értékeket is magukba foglaló alkotásig (Disznó) van a jelenkor mérlegén minden. Nic Cage karrierje olyan, mint Frankenstein szörnye, így nem jelent gondot (legalábbis imázs-szempontból) a színésznek eljátszani a Prisoners of the Ghostland hősét, de a Willy mesevilága teljesen szótlan főszereplőjét sem, de volt már önmaga (A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya) és lesz Drakula is (Renfield).
Nic Cage a tesztcsík, a papíron átütő tinta, ha nem is a tükör, de a tükörragasztó a falon. Minden filmje megmutat valamit a nagybetűs Filmből, amit nyilván nem fog szeretni a közönség, mert csupasz, de a filmet, mint médiumot figyelő közönség mégis magkapja azt, amin rágódhat. A The Old Way pontosan az a műfajának, amire egy Nicolas Cage arcával eladott westerntől számíthatunk:
poros, őszinte; semmi sem, amit egy westerntől várunk, mégis minden, amit egy westernben szeretünk.
Carl W. Lucas forgatókönyvíró és Brett Donowho rendező a bosszúnarratívát választotta, hogy keretet adjon a megkopott vadnyugatnak. Colton Briggs (Cage), a messze földön híres pisztolyforgató és törvényen kívüli mára letelepedett. Vasalt ingű szatócsboltos, szűkszavú apa, szerető férj. Életét nyugodtan éli, mígnem a múltjából görög drámába illő elrendeltséggel érkező ellenség, James McCallister (Noah Le Gros) és bandája kegyetlenül meggyilkolja a feleségét. Briggs előveszi a pisztolyt, felgyújt maga mögött mindent és lányával (Ryan Kiera Armstrong) a nyeregben a gyilkosok után lovagol.
Régimódi formula, régimódi bosszútörténet a vadnyugaton – ahogy a film címe is mutatja, láttuk már. Az „old way” a filmművészetben: a ma már aligha létező western egy darabja. A régi módszerek szerint: egyszerű, olcsó, mégis élvezhető, hiszen szeretett sémát követ. Végül az „old way” érthető a főhős megoldásaira is. Ahogy a seriff mondja: ez egy új világ, Briggs mégis a régi szerint élne.
A The Old Way inkább szól a régi világról az abban élőnek, mint korunk nézőjének, de amit elmond, az messze nem dicséret.
2023-ban a westernhez nyúlni önmagában felforgató jellegű, az amerikai nép soha nem létezett közös múltját megéneklő eposzok mögötti bizalom már szertefoszlott, a műfajt pedig módszeresen darabjaira szedték. A The Old Way úgy beszél, mintha létezne mítosz (innen a kortévesztettség), de az első pillanattól kezdve rombolja azt, hogy aztán elkezdje újra felépíteni. A mítosz csavargatásának fokmérője pedig a Cage által megformált Colton Briggs.
A vadnyugat legnagyobb pisztolyforgatója, aki pontosan a szeme közé talál annak, aki megérdemli és annak is, aki kevésbé. Hidegvérrel öl, a film első jelenetében kiderül, motiváció nélkül. Amerika ősatyja, aki 20 évvel később bolti eladóként szolgálja ki a vevőt. Logikája nincs, hagyná, hogy átverjék, ha a lánya nem lenne szemtanúja az esetnek. Azt hihetnénk egyszerűen hézagos a forgatókönyv, de minden kétségünk elillan, mikor Briggs feleségét megölik. A férfi miután eltemeti gyermeke anyját, fegyvert fog saját lányára. „Amíg ő él, nincs helye a bosszúnak az életedben” – hangzik el, és egyértelművé válik, a törvényen kívüli mindig törvényen kívüli marad, aki örömmel sutba dobja a civilizációhoz kötő béklyóit akkor is, ha az nem más, mint a saját lánya. A ravaszt végül nem húzza meg – nincs rá szükség, a szándék elég. Mielőtt elindulna a hajtóvadászat, még felgyújtja otthonát minden ingóságával, majd megígéri a lányának, hogy mindenből újat szerez. Mi volt a nagyobb meggondolatlanság: felégetni a múltat, vagy életben hagyni a lányát? A film válasz nélkül állítja:
a vadnyugat hőse egy pszichopata, a civilizációba nem való vadember pisztollyal a kezében.
A közösségen kívül viszont a The Old Way visszaad Briggsnek minden elbitorolt tiszteletet. Az embervadászat minden fortélyát ismerő, nyomokból olvasni tudó, a bandita ellen tervet szövő antihős szoborként épül fel a diszfunkcionális apa romjain. A film ítélete az, hogy a vadnyugati határt egyre távolabb toló hős önpusztító bombaként ketyeg a társadalom egy zugában, hogy egy hasonló önjáró hajóágyú kibillentse és robbanjon az, aminek kell. A társadalom pedig rájuk épít. Amerika pszichopata alapon élhetetlen konstrukció, a régi világra épült új, ami a kezdetektől hamis volt.
A The Old Way valójában helyére teszi a szereplőket. Elmondja, hogy a magányos lovas nem való a szerető otthonba, de múltba révedve ünnepli, mennyire otthon van a civilizáción kívül. A film egy ítélet a vadnyugat hőse felett (a vége csupán kegyelemdöfés), aki képtelen beilleszkedni. Nem készakarva, de lefektette az alapokat a társadalomnak, hogy az nyomja el őt, amikor már elfogyott a vadnyugat. Az egykor a kor ünnepelt hőséből lett zavaró tényezőre pedig nem is lehetett volna jobb választás Nicolas Cage-től.
