Parádés szereposztással és varázslatosan ötletes vizuális megoldásokkal dolgozta fel Dickens életrajzi ihletésű művét Armando Iannucci. A közelmúltban azonban több kiemelkedő kosztümös film is született: felveszi-e ezekkel a versenyt a David Copperfield rendkívüli élete?
Izgalmas egy-két év áll a kosztümös filmek szerelmesei mögött. A minőségi alkotások láthatatlan sorát A kedvenc indította 2018-ban, amit aztán a Kisasszonyok, majd az Emma legújabb feldolgozása követett. A legutóbb pedig Nagy Katalin fiatalkori éveiről érkezett egy igen szórakoztató minisorozat. Ezt, no meg a Mary Shelley és a Shirley vonalát erősítve az Oscar-jelölt rendező, Iannucci feldolgozta Charles Dickens egyik legismertebb és legjobb alkotását, a David Copperfieldet.
Noha az írást sokadszorra ültetik képernyőre (megannyi film, sorozat, sőt animáció készült már Copperfield történetéből), játékossága, cinkos humora, és filmtársaira is jellemző magával ragadó irama miatt
teljes joggal született meg az újabb adaptáció.
Ami ha nem is működik végig egyenletesen jól az egész két órájában, azért a nézőt rabul ejtik az eredeti képsorok, a szerethető színészek és a casting üdítő színvaksága. David Copperfield, akit Dev Patel alakít, meggyőzően és nagyon emberien vezeti végig a nézőt élete történetén születésétől kezdődően. Azonban a megszokott narráció ezúttal fizikai valót ölt: a felnőtt Patel ott áll vajúdó anyja mellett, később ő bátorítja gyermek énjét, hogy aztán az idő haladtával a két test találkozzon. Ez a fajta üde játékosság állandó humorforrásként működik az amúgy is többnyire könnyed és szórakoztató filmben.
David élete jó sorsú házból indul, anyja új és erőszakos férje miatt azonban hamar egy gyárban találja magát a mocskos belvárosban. Később több család is befogadja, hol rokoni kapcsolat, hol pedig anyagi érdek miatt. Az írásra mindig is hajlamos, kreatív fiú végül egy iskolában köt ki, majd – egy ideig – tehetős nagynénje segíti, hogy Londonban élhessen és dolgozhasson. A szerencse teljesen kiszámíthatatlan hullámvasútján utazva főhősünk persze több ízben is találkozik a dickensi nyomor és szegénység súlyával mielőtt híres és jómódú író válik belőle.
A 19. századi angol humort a kiváló színészi játék teszi igazán hatásossá:
Tilda Swinton, Hugh Laurie, Peter Capaldi és Ben Whishaw mind lubickolnak a rájuk osztott szerepekben. A helyzet és jellemkomikumok széles skáláját pedig olyan ötletes vizuális elemek színesítik, mint a képernyőn párhuzamosan futó képsorok, a hirtelen gyurmaanimációvá alakuló jelenetek vagy a pergő látnivalók megkettőzése: azaz sokszor megjelenik egy képernyő a képernyőn belül, amikor egy szereplő éppen mesél valamit.
Mindezek mellett számomra a legjobb húzás egyértelműen a bátor casting: Patel, mint Copperfield az első olyan szereposztás, amelyre a mai korban és társadalmi hangulatban mindennél nagyobb szükségünk van. Iannucci tiszteletreméltó természetességgel kezeli a színesbőrű gárda felhasználását egy 1850-ben megjelent angol könyv adaptációjában. A David Copperfield rendkívüli élete példamutatóan világít rá, hogy az emberi bőrszín bármelyike tökéletesen illik bármilyen fikciós történet karakteréhez.
A számos pozitívum mellett sem lett hibátlan a film: a szinte két órás játékidő ugyan megannyi rövidebb fejezetet tár elénk David életéből, a rohamtempó révén egy-két szál súlytalanná válik. Talán jobb lett volna kevesebb történeten végigzongorázni, de jobban elidőzni rajtuk, főleg, hogy az egyik legnagyobb konfliktusfeloldás szinte a semmiből szakad a nézőre. Mintha magát a konfliktust kicsit elcsalták volna a készítők.
Ennek ellenére is egy összességében jó ütemű és kedves alkotást kapunk, amely vizuális megoldásai és a színészi játék miatt emlékezetes lesz a sok kortárs kosztümös film között is.
