A Netflixre frissen kikerült A platform (The Platform / El hoyo) nemcsak egy pörölycsapás erejű allegória az emberi faj kielégíthetetlen mohóságáról és fogyasztásáról, de még a fojtogatóan erős hangulatú és brutális spanyol horrorfilmek hagyományát is továbbviszi.
Ha van egy ok, amiért szeretek novellákat olvasni, főleg a sci-fi/horror területén, akkor az a hatásos tömörség. Egy több száz oldalon át szétterülő nagyregényhez képest a novellának egy olyan alapötletre kell épülnie, ami azonnal magával ragadja az olvasót és nem ereszti a végéig. Egy hatásos, erőteljes, emlékezetes alapötletre, amit tudatosan kell kibontani. Nincs hely a túlmagyarázásra: a kellő mértékben visszafogott információ által gerjesztett misztérium, a feszes tempó és a csattanós végkifejlet összessége kell, hogy meglepje, megdöbbentse vagy sokkolja az olvasót. Az olyan legendás írók, mint Ray Bradbury, Harlan Ellison vagy Richard Matheson pontosan ilyen erőteljes novellákból építették fel a karrierjüket, amik nemcsak az adott szituációról vagy alapötletről szóltak, hanem azokon belül az emberi lélek és a modern társadalom sötét oldalának feltérképezéséről is.
Azért jöttem elő ezzel a kis kitérő bevezetővel, mert Galder Gaztelu-Urrutia spanyol rendező első nagyjátékfilmje, A platform pontosan ezekre a kis történetekre hasonlít. Egy ötletes, eredeti koncepció, ami egyszerre teljesíti a zsáner követelményeit (kellően sci-fi, disztópikus beütésű, mégis jelenkorinak érződő), ugyanakkor feszegeti is. Egyszerűsége mögött mélység húzódik, izgalmas, gondolatébresztő, ugyanakkor sokszor kifejezetten sokkoló és bizonyos társadalmi tabuknak is bátran nekimenő alkotás. Ha rövid és reklámgyanús akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy A platform
a Kocka és Buñuel Az öldöklő angyalának találkozása.
Egy férfi fölébred egy zárt, cellaszerű helyiségben. Ajtó, ablak nincs, csak egy hatalmas lyuk a cella közepén és tetején. Mint egy óriási börtöntorony, emeletekre bontva, száznál is több szinttel. Mindennap egy liftszerű platform hozza fentről lefelé az ételt, amit a raboknak kell maguk között elosztani. Elvileg. De gyakorlatban inkább az emberi mohóság, falánkság érvényesül, belülről újrateremtve az egyenlőtlenség rendszerét. Aki felül van, mindent megkaphat, aki lejjebb és lejjebb, az úgy kap egyre kevesebbet és kevesebbet. A férfi, akit Gorengnek hívnak (Iván Massagué) hamar szembesül ezzel a kegyetlen rendszerrel, de ez csak megelőlegezése azoknak a borzalmaknak, amik az elkövetkezendő hónapokban várnak rá.
Beakadt lemeznek tűnhetek, ha azt mondom, hogy A platform azon filmek közé tartozik, amit úgy érdemes megnézni, hogy minél kevesebbet tud róla az ember. Ugyanakkor erősen kétlem, hogy akár egy szinopszis elolvasása fel tudná készíteni a nézőket azokra az elborult, irtózatos pillanatokra, amikben David Desola és Pedro Rivero forgatókönyve bővelkedik. Ahogyan az egyik szereplő, az idős Trimagasi (Zorion Eguileor) megfogalmazza: „Eszel vagy különben megesznek.” Mert enni kell, és minél lejjebb van az ember, annál kevesebb jut neki, ha pedig már nincs a platformon semmi, akkor is kell. Mert az étel nélkül jön az éhezés, az őrület, a halál, a szükség pedig néha azt követeli meg, hogy az ember mást egyen… például a másikat. De az erőszaknak, a másik elárulásának, kihasználásának számos formája van, Goreng pedig látni is fogja, rosszabb esetben el is szenvedi ezeket.
Gaztelu-Urrutia nem dolgozik nehezen megfejthető metaforákkal, sőt az egész fentről-lefelé haladó börtön mint az emberi társadalom szimbolikus megjelenítése teljesen nyilvánvaló és egyértelmű.
Aki minél fentebb van, az annál gazdagabbnak számít, aki lent van, annál szegényebbnek. A film látszólag ugyanazzal a felosztással dolgozik, mint a klasszikus Metropolis vagy J.G. Ballard High-Rise–a, de míg az előbbiekben az elnyomók és elnyomottak státusza sziklaszilárdan le van osztva, addig A platformban minden héten véletlenszerűen emeletet cserélnek a rabok az egykori szociális státuszuktól függetlenül. Aki az előző héten a hatodik szinten minden földi jót megkaphatott, az utána könnyen száz emelettel lejjebb találhatja magát, hogy megtapasztalja a nélkülözést és az éhezést. Ráadásul a lentről felfelé jutás, a feltörés, amit ezekben a témájú filmekben el lehet érni (véres fizikai küzdelem által), itt teljesen lehetetlenné válik. A Gödör lakóinak nincs a saját kezükben a sorsuk.
Jóllakottból lehet éhező, utolsóból első, valaki, aki fentről odapiszkíthat a lentieknek. Az egymás iránti szolidaritást pillanatok alatt felváltják a primitív állati ösztönök, az erősebbeknek (vagy ez esetben a fentieknek) jusson minden jó és finom, a lentieknek ne maradjon semmi, hiszen ők is ugyanezt tennék meg fordított helyzetben. Gyilkosan ironikus, hogy a Gödör (csak így hívják az elítéltek a helyet), aminek elviekben a társadalmi egyenlőség fontosságát kellene megtanítani a benne lévőknek, a legrosszabb, legaljasabb énjét hozza ki mindenkinek a puszta túlélés kényszeréből.
A platform nem azon filmek közé tartozik, amit könnyű lenne bekategorizálni. Egyszerre sci-fi, horrorfilm, feszült, klausztrofób thriller, éjsötét társadalmi szatíra, ami még néha humoros is tud lenni a maga elborult módján. A dialógusok metszőek, a színészi játék hiteles és erős; főleg a főszereplő Massagué, aki minden érzelmi skálát bejár a kétségbeesett dühtől kezdve a delíriumos őrületen át a sztoikus belenyugvásig.
A tempó kimért, lassú, szinte maga a néző is elveszíti az időérzékét, leginkább amiatt is, hogy alig lépünk ki a kockaszerű cellák világából.
Amire még rá is dob egy nagy lapáttal a vizuális megvalósítás: minimalista, letisztult, rideg és embertelen, ahogy maga a közeg és tér, amiben a karakterek léteznek. A modern építészet lélek nélküliségét tükrözik, amiben egy felsőbb hatalom a haladás nevében követheti el a legborzalmasabb emberkísérleteket.
Hogy visszahozzam a novella párhuzamot, A platform szintén él a balladai homállyal, a visszatartott információkkal. Nem kapunk nagyobb képet arról a világról, ahol a Gödör létezik, a működtetéséért felelős titokzatos „Adminisztráció” is úgy van jelen, mint egy sokat emlegetett, de sose látott hatalom, ami uralkodik az emberek sorsa fölött. Van, aki önszántából megy a Gödörbe, mint Goreng, mások elkövetett bűnök miatt, és van, aki már csak azért, mert tudja, hogy meg fog halni és semmi se számít neki. A bizonytalanság, hogy még csak annyit se tudunk, mint azok, akik ebben a disztópiában élnek, csak tovább fokozza a film már amúgy is nyomasztó, rémálom-hangulatát.
A platform egy igényesen megmunkált film, de nem köntörfalaz, ha az üzenetéről van szó. Nem kifinomult, hanem direkt és nyílt. A műfajokkal ügyesen játszó, felrázó és elgondolkodtató, intelligens film abból a fajtából, amiből manapság nemcsak egyre kevesebb van, de sokszor még azt se csinálják jól. Ha kíváncsi vagy, milyen a Snowpiercer fejére ejtett változata, akkor csak pár kattintás és rögtön megnézheted a Netflixen. De amikor már a stáblista pörög, nem lesz benned kétség, hogy jobb lenne egy egyenlőbb világot hátrahagyni a jövő generációinak, nehogy arra kényszerüljenek, hogy egymást öljék és egyék.