Fókuszban Kritika

Intelligenciával kínozni – The Report

Egy jól működő demokrácia mélyébe tekint a The Report azzal, hogy feltárja a CIA kínzásos technikáit. Annette Bening és Adam Driver brillírozik ebben a rendkívül bonyolult, kissé talán túlságosan is komplex filmben.

A Bush-korszak egy történelmileg jól körülhatárolható időszak, amely nagyjából a szeptember 11-i terroreseményektől a globális pénzügyi válság kitöréséig, egészen pontosan a Lehman Brothers csődjéig tartott. E korszaknak a társadalmi feldolgozása most zajlik Amerikában a filmművészet révén a szemünk láttára. Szinte minden évben érkezik a díjszezonban egy alkotás, amely valamilyen ellentmondást jár körül ebből a korszakból, olykor gyerekesen üvöltve, mint az Alelnök, vagy épp elvékonyult hangon megszólalva, mint a Szemekbe zárt titkok. A The Report – bár első pillantásra egy szimpla díjakra pozicionált mozinak tűnik – rendkívül intelligensen, ezért kicsit óvatosan fogalmaz meg erős állításokat közvetve az egész korszakról.

The Report

A címben jelzett jelentés valójában egy belső amerikai vizsgálat volt az iraki kínzásokról. Dan Jones (Adam Driver) kapja meg a feladatot Dianne Feinstein szenátorasszonytól (Annette Bening), hogy járjon utána, szabályosak voltak-e azok a vallató technikák, amelyeket a CIA bevetett az Osama Bin Laden után folyó, titkos küldetéseken. A fiatal bürokrata csaknem öt éven keresztül nyomozott. Jelentése minden idők egyik leghosszabb vizsgálati eredménye lett, amely elképesztően kemény állításokkal vádolta meg a CIA-t. Ezt nyilván nem nézte tétlenül a titkosszolgálat. Egészen aljas módon a vezetők olyan durva lépések mellett döntöttek, mint hogy megrágalmazták a vizsgálatot vezető férfit az adatbázis feltörésével és meghackelték a vizsgálati csoport számítógépeit.

A The Report éles, de alapos film: egy percig sem állít valótlant, és egyszer sem egyszerűsíti le a helyzetet.

Minden szereplőt bemutat, aki érintett az ügyben: a vallatókat, a foglyokat, az FBI-t, a CIA fejeseit, a Szenátus titkosszolgálati bizottságának tagjait és a kettő között közvetítő Denis McDonough-t (Jon Hamm). A többpólusú narratíva azonban nem zárja ki azt, hogy a film állást foglaljon. Szerencsére azonban nem csak azt mondja ki, hogy a kínzás morálisan elítélendő – ezt az egyértelmű, magasztos, ám sekélyes csapdát a The Report sikeresen elkerüli (például nem beszél arról, hogy az Iszlám Állam utána ugyanúgy megkínozta a nyugati foglyokat). Fontos eleme a filmnek, hogy bemutatja a jelentés eredményét, nevezetesen azt, hogy a vallatásos módszerek eredménytelenek.

De a The Report elsődleges üzenete az, hogy a fékek és ellensúlyok miatt tudunk társadalmilag is jobbá válni.

A film legjobb jelenetei azok, amelyekben ütközteti a karaktereket, hogy a lényegi üzenetét kidomborítsa. Az egyik vallató Dannek azt mondja: „talán nem érti, de az országot próbáljuk megmenteni azoktól az emberektől, akik mindent tönkre akarnak tenni, amiben hiszünk.” Mire Dan azt mondja: „talán nem érti, de mi pontosan ugyanezt tesszük”. A remek párbeszédekhez pedig kiváló színészeket sikerült a rendezőnek leszerződtetnie.

Adam Driver jelenléte ismét csak nagyon erős, apró gegekkel képes érzékeltetni a karakter komplexitását – néhány jelenetben például dadog, ezzel mutatja ki  az erős érzelmeit a színész. Annette Bening esetében kevésbé látványos a színjáték, de pont egy ilyen tehetséges színész kellett, hogy a jelenetei markánssá váljanak. A szenátorasszony képviseli a választott tisztséggel járó felelősséget és elkötelezettséget.

The Report

A film remek üzenete, amit viszonylag ritkán ábrázolnak a vásznon (és akkor is inkább jogi drámákban) azonban sokaknak talán fel se fog tűnni. A film története ugyanis leírva nem tűnik befogadhatatlanul komplexnek, csakhogy a The Report azt nem lineárisan és nem következetesen, de nem is leegyszerűsítve és lebutítva meséli el. A játékidő hatodik percénél már feltűnő, hogy mennyit ugrál a történet az időben: 2012-ben egy ügyvéd kérdezi Dant, a képeken azt láthatjuk, ahogy egy évvel korábban a főhős egy borítékot magával visz a CIA épületéből, majd visszaugrunk 2003-ba, amikor Dan még fiatal bürokrataként jelentkezik egy állásra, majd ugrunk 2007-be, egy beszélgetésre a szenátorasszonnyal, utána 2009-re egy szavazásra. Hat perc alatt öt különböző jelenet öt különböző évből – biztos vagyok benne, hogy ez az ugrálás sokakat összezavar.

Ugyanígy ellentmondásos, hogy a The Report nagyon tényszerű.

Voltaképpen a teljes forgatókönyv magán a címbéli jelentésen alapul, konkrétan azt a 7000 oldalas dokumentumot adaptálta először egy szkriptbe, majd a filmvászonra a rendező, Scott Z. Burns. Ráadásul oknyomozásról szól, azonban ez nem hagyományos kutatás, a tét nem az igazság, hanem a nyilvánosság. Így viszont a filmből hiányzik az érzelmi tetőpont, tompák maradnak a fordulatok, és nagyon kevés idő jut arra a bizsergető izgalmakra, amelyek a nyomozásokat jellemzik. A The Report ilyen értelemben lapos film – igazán csak az fogja tudni élvezni, aki érti is a rövidítéseket, a jogállami elemeket, az Egyesült Államok politikai berendezkedését.

Scott Z. Burns rendező-forgatókönyvíró elsősorban oknyomozós krimik szkriptjeiről ismert (MellékhatásFertőzés). A rendezés viszonylag új terep számára, sorozatok és kisfilmeken kívül csak a Plutónium c. filmet dirigálta 12 évvel ezelőtt, amely egy atomerőmű fertőző hatását tárta fel. A The Report történetében is a tényfeltárás, a nyomozás motiválta. Mint egy interjúban elárulta, most is a sztori megírásához szükséges kutatómunkát élvezte a legjobban. Példaképei a Serpico, Az elnök emberei vagy épp az Erin Brokovich, ahol a főhős egy téma mélyére ásva egyre sötétebb titkokra bukkan, azonban a főszereplőt megtámadják, integritásuk veszélybe kerül. A felsorolt alkotások a műfaj legjobbjai, de épp attól váltak kiemelkedővé, hogy közben képesek voltak megmutatni hősük negatív tulajdonságait – anélkül könnyen fordulhat az egész önsajnálatba, mint a hasonló témájú Az igazság – A CBS-botrányban. Szerencsére a The Report nem a főhőse védelmezéséről szól, de odáig nem ment el, hogy Dan Jones-t esendő figuraként ábrázolja.

A The Report mégis leginkább a Zero Dark Thirty – A Bin Laden-hajsza párhuzama révén válik igazán érdekessé.

Kathryn Bigelow ismert alkotása ugyanis konkrétan megjelenik egy pillanatra a filmben, mégpedig olyan környezetben, ahol a főhős Dan Jones kifogásolja annak üzenetét. Mert hogy A Bin Laden-hajsza bár nyersen bemutatta a kínzásokat, mégis azt mondta ki, hogy így (és csakis így) lehetett megtalálni a szeptember 9-i merénylet elkövetőjét. A Zero Dark Thirty a premierje idején épp a vallatás explicitása miatt kapott kemény kritikát az amerikai sajtótól. Kathryn Bigelow azt állította: nem mindenki hős, aki a nyomozásban részt vett, és nem minden jó, amit a CIA tett, ugyanakkor ezekre szükség volt a magasztosabb cél érdekében. A The Report ehhez képest egyszerre mond többet és kevesebbet: egy megalapozott kutatásra hivatkozik maximális pontossággal, de az emberi tényező, a kétely hiányzik belőle. És pont ilyen a film is: okos, részletes és összetett, de szenvtelen és tényszerű.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..