A horrorantológiákat maga mögött hagyó David Bruckner Netflixen elérhető elsőfilmjében négy férfi skandináv túrája kapcsán elmélkedik a bátorság és férfiasság mibenlétén. A The Ritual lehetetlen küllemű horrorfilmes szörnyére pedig jobb előre felkészülni!
Egy baráti társaság a svéd hegyekben kirándul, amikor egy ismeretlen lény kezd vadászni rájuk, és számuk bizony fogyatkozni kezd. Az alapszituáció az Ideglelést (is) idézi, ám a filmet nem jellemzi áldokumentarizmus, sőt mintha a The Ritual közelebb állna John Boorman Gyilkos túrájához. David Bruckner is négy férfit indít útnak, akiknek szerepkörei – a megrendíthető alfahím, a feladathoz felnövő másodhegedűs, a csetlő-botló, alacsony fájdalomküszöbbel rendelkező dagi és az összeomló, tiszta jellem – kísértetiesen hasonlítanak a kultikus előd figuráira. Ráadásul a rendező egytől egyig férfiasságukat teszi próbára, tiporja sárba vagy emeli kétes piedesztálra, ahogyan azt anno John Boorman is tette az elhíresült kenutúrán.
David Bruckner mindeddig horrorantológiák (A jel, V/H/S, Southbound) társrendezőjeként volt ismeretes – mondhatjuk, hogy rövidfilmeket készített a zsánerben. Ezt a tényt két ok miatt is érdemes rögzíteni: egyrészt a The Ritualból is kiviláglik, hogy Bruckner szívből szereti a sokszor mocskosnak és öncélúnak bélyegzett műfajt, másrészt éppúgy egyetlen súlyos döntés köré szervezi a cselekményt, ahogy a szűkös játékidő miatt a szkeccsfilmek darabkáiban is tette.
A The Ritual főhősét (Rafe Spall) egy bolti rablás során elmulasztott tett miatt gyötri a bűntudat: miközben barátját egy baseballütővel agyonverték a tolvajok, Luke egy áruházi polc mögött kuporgott. Kezébe vett ugyan egy vodkásüveget, de lesújtani már nem mert vele. Bekapcsolt egy gát a fejében, amit át kellene szakítani. Ebben segít a kaland: az idegen lény külső fenyegetése a túlélési ösztön bekapcsolása mellett egy lélektani előrelépésre is rákényszeríti a férfit. A klasszikus, akár sablonosnak nevezhető megoldás furcsa mód mégsem zavart, mert Bruckner már-már lírai módon vezeti végig hősét a belső útján. Látványvilág szempontjából pedig egyenesen gyönyörű, ahogy a kulcsjelenetekben a sötét és veszedelmes erdő ötvöződik a neonfényes bolti miliővel, vizuálisan is kifejezve a külső és a belső kaland összekapcsolódását a férfi fejében.
Ugyanakkor cseppet sem véletlen, hogy a The Ritualt nem ünnepeljük jelenleg az év egyik veretes horrorfilmjeként, mert üzenetének megfogalmazása, illetve félelemkeltés terén sem tud maradéktalanul hatásos lenni.
Beszédes tény, hogy a filmet nyitó bolti rablás számít a film legfeszültebb és legsokkolóbb jelenetének. Az idegen lény éjszakai támadásait csak nehezen lehet nyomon követni, az eredendő sötétség miatt az egyébként nem túl kreatív erőszakjeleneteket félni és kiélvezni sem lehet.
Ugyanakkor önmagában egyáltalán nem tartom rossz ötletnek, hogy Bruckner a késleltetés technikáját alkalmazza az emberi félelmekre áhítozó szörny megjelenítésénél – egészen a tetőpontig kell várni, hogy a veszedelmet teljes valójában megfigyelhessük, és az a pillanat van annyira fennkölt, hogy tiszteletet parancsoljon az utóbbi idők legbizarrabb küllemű horrorfilmes monstrumának. Az információadagolás azonban a szörny esetében meglehetősen problémás: a skandináv mitológiához való kapcsolódási pontjai és a cselekménybe betoppanó erdei szektás mellékszál is kidolgozatlanok maradnak. Kár érte, mert a megidézett Gyilkos túra a szükséges értelmezési kereteket is tálcán kínálta volna ember vs. természet, civilizáció vs. barbárság problémaköreivel.
Bruckner azonban kevesebbet markolt, csak a bátorság, férfiasság mibenléte érdekelte.
David Bruckner szerint egy férfi életében a legnagyobb bátorság ahhoz kell, hogy a múltbeli tragédiákkal szembenézve legyőzzük saját félelmeinket. Üzenete azonban a műfajában frissen ható líraiság ellenére sem tud fajsúlyos lenni, kidolgozatlan mellékszereplői ugyanis nem gazdagítják mély árnyalatokkal a férfiasság problematikáját. Luke három társát – bár érezhetően eltérő személyiségek – leginkább az különbözteti meg egymástól, hogy milyen reakciókat adnak a félelmükből táplálkozó, őket térdepelésre kényszerítő szörny jelenlétére, közel sem olyan komplex alakok, mint a Gyilkos túrán résztvevő elődeik. Ráadásul alig találunk a filmben olyan kidolgozott csoportjelenetet, amely érdemben árnyalná a témát. Talán csak a kocsmai nyitányt lehetne megemlíteni a kirándulás tervezésével, az Ibiza (ragaszkodás a fiatalsághoz) vs. Skandinávia (öregséget elodázó teljesítmény) kérdéskörrel.
Kárhoztatni mégsem szabad a The Ritualt, mert megismertet velünk egy tehetséges és szimpatikus művészt, aki tízévnyi antológiagyártást követően, társait fokozatosan elveszítve végre szembenézett saját félelmével, az önálló rendezéssel. David Bruckner elsőfilmes hibái szembetűnőek, de korántsem megbocsáthatatlanok. Lélektani érzékenysége miatt érdemes lesz a függetlenfilmes alkotóra figyelni.
