Kritika

Nem nőnek való vidék – The Royal Hotel

Kitty Green rendező és Julia Garner színésznő párosa Az asszisztens után újra összeállt, hogy lekeverjen egy pofont a patriarchátusnak, ezúttal egy multicégvezetőnél sokkal veszélyesebb férfiakkal telített helyre, egy Royal Hotel nevű elhagyatott ausztrál kocsmába kalauzolva nézőit. Két fiatal lány egy isten háta mögötti, bányászokkal teli késdobálóban, mégis mi alakulhatna rosszul? Természetesen minden.

Hanna (Julia Garner) és Liv (Az üveghagymából is ismert Jessica Henwick) Sydneyben, egy bulihajón jönnek rá, hogy gondtalan hátizsákos utazós nyaruk mélyponthoz érkezett, elfogyott a pénzünk és kénytelenek munkát vállalni, ha tovább akarják folytatni az utazást. A work and travel irodában ülve szembesítik velük, hogy egyetlen lehetőségük egy civilizációtól távoli ausztrál porfészek, ahol jó a fizetés, de meg kell küzdeni egy kis extra „férfi figyelemmel”. A két lány útnak indul, hogy pontosan azt kapja, amire feliratkozott: porosodó bár, toxikus munkakörnyezet, szexista főnök, elfojtott és kifejezett agresszió, homlokokon csöpögő tesztoszteron és a minden perceben megbújó lehetősége annak, hogy itt valami nagyon rossz fog történni.

A kocsma fölötti szálláson két részeg brit lány fetreng, Hanna és Liv elődei, akiknek sikerült talán túlságosan is beilleszkedni az őket körülvevő közegbe. A már javarészt részegen érkező vendégek gusztustalan modora említésre sem méltó, a szexista poénokon egy emberként nevetnek a tulajdonossal együtt, a sör mellé pedig illik felszolgálni egy mosolyt is, ha borravalót szeretne az ember (lánya). A Royal Hotel bárpultja mögött töltött első műszak végére a kötelességek, elvárások és határok bonyolult mátrixa már kialakul a lányok és a vendégek között. Ahogy az egyik törzsvendég mondja, sokan azért maradtak itt, mert elfelejtettek visszamenni oda, ahonnan jöttek és

ebben a kiábrándító, mégis a maga módján könnyed nihilben pedig nincs vesztenivalójuk.

Ebben a sör- és izzadtságszagú, férfitekintetekkel kísért világban próbál navigálni Hanna és Liv, minden nappal jobban reménykedve, hogy az utazás hamarosan a végéhez érkezik. Minden apró jel előrevetíti a tragédiát, minden nappal egyre világosabb, hogy fel kéne ülni az első buszra és itthagyni ezt a helyet úgy, ahogy van. A film mitikus hangneme a játékidő előrehaladtával egyre inkább elhalkul, az elszigetelt kocsma nem egy fura erők által megszállt hely, mint ahogy elsőre tűnik, hanem a kőkemény ausztrál valóság egy szelete.

A The Royal Hotel Pete Gleeson 2016-os Royal Coolgardie című dokumentumfilmjének adaptációja, a film tulajdonképpen fikcionalizálja két finn lány megtörtént esetét. Kitti Green Gleesonéhoz hasonlóan érzékelteti a társadalom ezen rétegének nemi problémáit, azt a velejéig romlott férfi-nő dinamikát, amit a mai napig megtalálni nemcsak Ausztráliában, de egy texasi vagy akár egy magyar lepukkant kocsma falai között is. Ez az egyetemesség a film előnye és hátránya is egyben, a The Royal Hotel ugyanis a nemi egyenlőtlenségek robbanó feszültsége révén válik thrillerré, de a cselekmény bőven elmarad az atmoszféra mögött.

Magányos, talajvesztett sorsok találkoznak, nem történik semmi valójában rendkívüli, néha valaki feljön az emeletre, szőnyeg alá mászik egy kígyó, valaki belehajt egy lakókocsiba, de egyébként minden rendben. A feszültséget tehát nem a történések, hanem a „mi volna, ha…” tartja fent, hiszen itt tulajdonképpen bármi megtörténhet. Vannak persze gondtalan percek, hiszen ez mégiscsak félig nyaralás, de minden gesztusnak ára van, minden sarokban ott gubbaszt egy védelmező, de rámenős férfi, aki akar valamit tőlük és csak idő kérdése, hogy elveszi-e. Az introvertáltabb Hanna látszólag érzékenyebb erre az agresszív közegre, míg a lazának tűnő, mégis egyértelműen sérült Liv könnyen elenged a füle mellett egy-két szexista megjegyzést.

A Green és Oscar Redding által közösen írt forgatókönyv felforgatja a thrillerrel kapcsolatos elvárásokat,

a két fiatal amerikai lány győzedelmeskedik a kiéhezett vademberek tanyáján. Ahogyan Az asszisztens, a The Royal Hotel is egy embertelen, nőket tárgyiasító közeg története, itt azonban látszólag nem a kulturális kontextus, hanem ezek a magányos, elcseszett emberi sorsok állnak a rendezőnő fókuszában.

Green filmjében fokozatosan épül a két karakterre teljesen másként ható nyomás: míg Hanna aktív hősként figyeli a vészjósló jeleket, Liv egyre inkább eggyé válik az őt körülvevő közeggel, a brit lányokhoz hasonló sorsra juttatva magát.

Julia Garner kicsit egysíkú, de könnyen átélhető játékán keresztül tapasztaljuk meg, hogy ebből a férfitekintetek által irányított világból csak úgy tudunk kitörni, ha valósággal felgyújtjuk azt,

elégetve minden nyomát. A slow burn dramaturgiai építkezés remek, a finálé viszont hiába erős forgatókönyvi ötlet, nem robban akkorát. A jól eltalált casting, a hiteles arcok autentikus környezetbe helyezése fojtogató atmoszférát teremt, de mégis marad némi hiányérzetünk.

A finálé egyfajta metaforája annak, hogy a male gaze-t csak radikális lépésekkel, módszeresen lehet szublimálni, a filmnyelv azonban nem tükrözi ezt a törekvést, a The Royal Hotel hősnői is kicsit sztereotíp figurák és narratívája sem ad semmi újszerűt. Ezek ellenére is Green filmje egy közepesen erős thriller néhány emlékezetes jelenettel, egyben jó mementója annak, hogy ha nem is könnyíthetünk előző generációk traumáktól terhelt vállán, a jövőben bőven van szerepünk abban, hogy újabbak születnek-e vagy sem.

Incze Kata

Incze Kata 2018-ban végzett a kolozsvári Sapientia filmkészítés szakán, mester tanulmányait is ott folytatta. Jelenleg diplomafilmjét készíti, rendezőasszisztensként dolgozik és rendszeresen publikál a Filmtetten is. Szereti a hollywoodi reneszánszt, az amerikai független filmeket és mindent, amiben sokat beszélnek és mégis izgalmas.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com