Kritika

Míg a halál el nem választ – The Shrouds

David Cronenberg filmje, a The Shrouds szerint a szerelem és a házasság nem a sírig tart, hanem a sírban is folytatódik.

Bár az emberiség az elmúlt évezredekben mindent megtett, hogy elodázza a halált és minél kijjebb tolja az élet határait, mindezidáig csak részleges sikereket ért el. A szeretteink halálának feldolgozását pedig a tapasztaltok szerint semmilyen lelemény nem könnyíti meg. Pedig próbálkozások vannak: a leghétköznapibb rituálék, emlékezési stratégiák mellett a halottunk helyettesítésére felbérelt emberek, a mesterséges intelligencia kínálta „feltámasztás,” vagy akár az otthon tárolt hamvak is késleltethetik a búcsút, lassíthatják az elengedést.

Ezekhez viszonyítva pedig nem is olyan bizarr vagy elképzelhetetlen az a gyásztechnológiai eszköz, amely David Cronenberg filmjében szerepel: csupán egy (testhorroros) lépést kell tennünk, hogy élő, egyenes adásban nézessük a szeretteink lebomlását a sírjukban. A The Shrouds főhőse, Karsh (Vincent Cassel) ugyanis felesége, Becca (Diane Kruger) halála után feltalál egy olyan halotti leplet (shroud), amely bekamerázva, high-tech eszközként közvetíti a halott sorsát a síron túlról is. Így a gyászoló testközelben lehet az elhunythoz a halála után is – Karsh pedig hat év elteltével is a sírkő előtt, egy képernyőt nézve mozizik.

A The Shrouds mélyen személyes indíttatású film:

rányomja a bélyegét, hogy David Cronenberg imádott felesége, Carolyn 2017-ben, közel 40 év házasság után elhunyt. Talán ez az oka annak, hogy bár a témából trancsírozós testhorrort is ki lehetett volna hozni, és van is benne valamennyi vér és erőszak, ezek mindig melankolikus fénytörést kapnak. A The Shrouds egy test megszűnésének, a megszűnés elfogadásának csendes, de szívszorító drámája. Gyászfilm, amely viszont nem a gyász lesújtó csapásáról, hanem a velünk élő gyászról szól, ami gyakorlatilag életmóddá terebélyesedik. Karsh napjait kitölti az emlékezés otthonossága, egyben korlátok közé szorítja az elengedéstől, lemondástól való félelem. Mással randizni nem akar, sokáig csak a felesége testvérét nézegeti, aki ugyanúgy néz ki, mint ő (szintén Diane Kruger játssza). Álmaiban (vagy képzelgéseiben) rendszeresen felbukkan a rákkal küzdő felesége, aki meztelenül lépked felé – tökéletes teste viszont a kezelések következtében egyre csonkoltabb, törékenyebb, csúfabb.

S bár ezekben a jelenetekben jutunk a legközelebb a cronenbergi testhorrorokhoz, mégis megnyugtatóbbak, mint amennyire viszolyogtatóak. Pontosabban Karsh számára megnyugtatóak, így pedig a néző számára is. A valóságban, a föld alatt pedig nyilván tovább oszlik a tökéletes test, de ezt is csupán külső szemlélőként figyelhetjük, be nem avatkozhatunk. A megfigyelés aktusa, a halál medializált művészete, az oszladozás gyönyöre vastag metaréteggel vonja be a The Shroudsot; Cronenberg filmjei közül a Videodrome-hoz hasonlítja. Ám míg ott a brutális tévéműsor a széles közönséghez szólt, itt a gyászolók privát adást kapnak egy szelíd biológiai szükségszerűségről.

Ez pedig akár a mozi- és streamingdominancia közti váltásra, a filmművészet és a kultúrafogyasztás megváltozására is rímelhet.

A The Shroudsot viszont súlyos témája ellenére sem szabad teljesen komolyan venni – ezt a finom humora is aláhúzza. Már önmagában az is vicces, hogy a küllemében is Cronenberg-alteregó Karsh ipari videókat gyárt, emellett pedig ezt a speciális temetőt üzemelteti. Gyakorlatilag munkásember és temetkezési vállalkozó. Így látja tehát magát a rendező? Karshról elhangzik, hogy egész karriert épített a testekre, ami szintén beszédes – most viszont el kell engednie a kedvenc testét. Mindez mintha a „megszelídülő” Cronenbergről is szólna, aki karrierje második felében már inkább lélektani filmeket készít, mint testhorrorokat. A Cannes-i Filmfesztiválon sem ez volt a legharapósabb testhorror a versenyprogramban (hanem a The Substance). Így a The Shrouds általánosságban is szól az elmúlásról: a másik elvesztéséről, alkotója öregedéséről és egy műfaj átalakulásáról.

Mi marad a test után? A The Shroudsban egy szó sem esik a lelki kötelékről, és épp ez a gondos elhallgatás teszi nyilvánvalóvá a kétségbeesettséget. A The Shrouds egy néma üvöltés, ami mindent megtesz, hogy másnak tűnjön, mint ami. A felszínen ugyanis a film egy rejtélyes összeesküvésről szól, ami az első reakciók alapján igencsak megosztotta a közönséget. A Videodrome-hoz hasonlóan a cselekmény itt is egyfajta nyomozást fed le, ez azonban inkább posztmodern, pynchoni labirintusnak bizonyul, ami a halmozódó rejtélyek ellenére a semmibe vezet. De ez csak porhintés, nem kell rá figyelni. Egy idő után egyértelmű, hogy a bonyodalmak (kínaiak, oroszok, hekkerek) a film realitásán belül is túlzások,

így muszáj mindezt szimbolikusan értelmezni.

Karsh a gyászfolyamatban még mindig ott tart, hogy próbál okokat találni a tragédiára: összeesküvésnek tűnik az is, hogy Becca meghalt, elvették tőle. Féltékeny egy halottra, múltbéli titkokon, feltételezéseken töpreng. Most néhány sír megrongálása után azt gondolja, megint el akarják venni tőle Beccát – azt, ami még maradt belőle, az emlékét, az utolsó darabkáit. Kinek az érdeke mindez? Karsh válaszokat akar és bármit elhisz ahelyett, hogy szembenézzen a valósággal. Megzavarják a túlhúzódó gyásza egyensúlyát, békéjét, ami kibillenti őt, így ha akarja, ha nem, az élete új pályára lép.

A gyakorlatilag négy színész (a fentieken túl Sandrine Holt és Guy Pearce) kamaradrámájaként előadott The Shrouds tulajdonképpen arról szól, hogy az élet megy tovább akkor is, ha különböző technológiákkal vagy lelki gátakkal próbáljuk megállítani azt. Cronenberg A jövő bűneihez képest ismét a lélektaniság mellett tette le a garast a testiség helyett (vagy inkább mellett), éppen ezért a The Shrouds kifejezetten érzelmes, szívhez szóló film annak ellenére, hogy mindenáron leplezni próbálja ezt. Ráadásul a bonyodalom magyar szálakat is tartalmaz: az utolsó szava – ahogy ennek a cikknek is – az, hogy Budapest.

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com