Kritika

A Facebooknál azt ígérik, mostantól nem csalnak – The Social Dilemma

A Társadalmi dilemma (The Social Dilemma) szemet vonzó módon tudja elmondani mindazt, amit már eddig is tudtunk a közösségi hálóról. Mondhatni, a látvány ejt rabul mögöttes tartalom nélkül. Ó, várjunk csak, nem éppen ez ellen szól a film?

Nagy hátszéllel futott be a Netflix kínálatába a The Social Dilemma című dokumentumfilm, ami a nagy leleplezést ígérte a közösségi oldalak és applikációk világáról.

A film socialt ugyan nyomokban még tartalmaz, de dilemmát nemigen kapunk.

Pedig a dilemma megjelenik a film elején. A megszólaló szereplők arról beszélnek, hogy a technika önmagában jó, és hogy rajtunk múlik, mire használjuk, mennyire segít vagy árt egy közösségnek vagy az emberiségnek. Azon túl, hogy ez a gondolat már önmagában elég közhelyes, magát a dilemmát sem viszik végig. Az igazat megvallva, nem is ez a céljuk. A The Social Dilemma főszereplői a nagy social tech cégek valaha volt magas beosztású emberei: megjelennek itt a Google, a Facebook, a Twitter, az Instagram, a Pinterest és mások olyan magas szintű vezetői, akik csak Marknak hívják a Harvard egykoron kiközösített szociopatáját, akinek szerelemgyerekén ezt a cikket is majd nemsokára megosztom.

És most látszat- vagy valós izgatottság mellett bocsánatot kérnek minden gonoszságért, amit eddig tettek.

Számomra éppen ez a felütés teszi hiteltelenné a filmet. „Eddig gonoszak voltunk, de mostantól – becsszó, megígérjük – jók leszünk, az igazat és csakis az igazat…” És mindenki fogadja be ezeket a fiúkat (vannak köztük lányok is)! Gondolatban folytatom a tékozló fiúk szavait: csúnya módon addig csűrtük-csavartuk az algoritmust, amíg teljesen a szolgáltatásunk rabjává nem tettünk téged, kedves felhasználó.

És mindezt hol mondják kamerába? A Netflixnél – amire nem mellesleg jelen sorok írója is elő van fizetve –, ami a dicső elődöknél is tökéletesebb algoritmust fejlesztett ki, hogy mindenféle cliffhangernél hatékonyabban odaszögezzen.

Megnéztél egy koreai sorozatot? Mutatunk még 100-at, hiszen megvettünk egy csomó másikat is.

A film gerincén tehát a függőség mint jelszó vonul végig. Ehhez az alkotók a dokumentumfilm beszélő fejeit oldva egyszerű fikciós betétet találtak ki. Egy öttagú család küzdelmei a csúnya-gonosz mobiltelefonnal. A legnagyobb, talán már egyetemista lány távol tartja magát a technológia romboló hatásától. Kisebb testvére, a 12 év körüli kislány önértékelési zavarokkal küzd az Instagramon látott, vágyott állapotokat sugalló képek miatt. A főszereplő a középső, gimnazista fiú, akin az alkotók részletesen bemutatják azt, hogy a mesterséges intelligencián alapuló algoritmus hogyan távolítja el korábbi énjétől, és hogyan radikalizálja politikailag.

Respekt, hogy az alkotók figyelnek a politikai elhajlások kerülésére, hiszen a filmben megjelenő pártok és üzenetek ügyesen általánosítják a konkrét azonosíthatóságot. A főgonosz azonban itt nem Dick Cheney, hanem a diabolikus algoritmus, amit röhejes módon három fiatal férfi képében testesítenek meg, akik egy sötét tónusú szobában high tech monitorok előtt keverik a lájkokat, a kommenteket és a fizetett hirdetéseket, mint Hókuszpók a törpök ellen hatásos ármányfőzetét.

A film tehát néhány röhejes, gyakran teátrális külsőségből áll. A kedvencem, amikor azt írják ki a képernyőre: két helyen hívják felhasználónak az embert, a drogbizniszben és az interneten. Nyilván máshol nem találkozunk függőséggel… Mindezt azonban könnyebben elviselnénk, hogy ha nem lenne a mondandójával jelentősen megkésve. Ma már délutáni talk show-k témája a közösségi háló pszichológiai hatása, közösségi következményei. Ahogy azt januárban a The Great Hack kapcsán megírtuk, ezzel a témával egy kicsit már meg vagyunk késve.

Úgy tűnik tehát, rövid időn belül kétszer meg lehet lépni ugyanazt a trükköt.

Az évtized első évének egyik nagy dobása volt a Social Network, amiben a rendező David Fincher már akkor megpedzegette a Facebook negatív hatásait, bár még elsősorban annak alapítóin keresztül. A világ 10 év alatt ebben a kérdésben nem sokat változott, a közösségi háló azonban igen.

Mindezen kicsit mintha felülemelkedtek volna az alkotók, akik pedig nem kispályások. Jeff Orlowski 2012-ben a Chasing Ice-szal Oscar-jelölésig futott, bár kétségtelen, hogy az olvadó sarkköri jégtáblák megkapó története nyolc évvel ezelőtt nagyon is a helyén volt. A dokumentumfilmek esetében ritkán elmondható, de a látvány, a pörgősen jó vágás és a fenntartott figyelem helyén voltak most is. Mondhatnám úgy is, komolyabb újdonság és fejlődés nélkül beszippantott a film. Rabul ejtett, még ha éppen ez ellen küzdöttek az alkotók. Vagy mégsem?

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya