Kritika

Belülről támad a szexi horrorrém – The Substance

the-substance-demi-moore-margaret-qualley

Cronenbergnél is cronenbergibb a The Substance, ami anyaszült meztelenre vetkőzteti két főszereplőnőjét, majd undorító válik, de a néző végigkacagja az egészet.

David Cronenberg The Shrouds című filmje az idei Cannes-i filmfesztiválon inkább rejtélyes volt, egy nyomozó narratívába csomagolt önigazolás, de végül nem maradtunk A légy-szerű cronenbergi testhorror nélkül. Coralie Fargeat francia rendezőnő második nagyjátékfilmje, a The Substance csak az erősgyomrúaknak való, de végtelenül szatirikus és önmagát is paródiába fordító fricska.

A film mindkét főszereplő színésznőtől bátor vállalás volt, hiszen Demi Moore és Margaret Qualley is mindent megmutat. Moore (pl. G.I. Jane) részéről merész, hogy a 61 éves színésznő merte láttatni a testét, nem elmaszkírozva annak valódiságát. A Volt egyszer egy… Hollywooddal berobbant, idén a Szökevény csajokban is látható, Cannes-ban pedig A kegyelem fajtáival is szereplő Qualley részéről pedig egész saját testének produktummá tétele volt dicsérendő vállalkozás. Persze mindkét színésznőt Fargeat férfitekintetet kifigurázó, média- és testkultuszból viccet csináló attitűdje vezette,

a rendező-forgatókönyvíró kezei között pedig Cannes talán legszórakoztatóbb filmje jött létre.

Elizabeth Sparkle (Moore) sok éve a pályán lévő fitness-díva, műsora azonban véget ér, mikor a csatorna feje, Harvey (a szerepét már-már burleszkszerűen túljátszó Dennis Quaid) felszámolja azt, mondván Sparkle túl öreg. Sparkle (akinek neve is beszédes: szikra) nem tud ellenállni a kíváncsiságának és kipróbálja a Substance nevű, a legalitás szürke zónájából származó szert, ami átmenetileg ugyan, de visszavarázsolja őt önmaga fiatalabb, szebb, és emiatt nyilván jobb verziójává. Az anyagot befecskendezi, és az átváltozás az Alex Garland-féle Ők fináléjának magasságába emelkedik. Létrejön Sue (ez is felfogható szójátékként: Sue ≈ sew, azaz varr), aki összeférceli Elizabethet, majd megkezdi feszes seggű, fényes hajú, szívdöglesztő működését.

the-substance-demi-moore-2

A Cannes-ban díjazott forgatókönyv, amely néhány elemet kölcsönöz Fargeat egyik rövidfilmjéből, a Reality+-ból, rendkívül okos, ügyesen utalja egymásra a két különálló, de egy tőről fakadó személyt. A szabály ugyanis az, hogy hét nap után muszáj cserélniük, így heti váltásban élhet Elizabeth és Sue is. Előbbi inkább létrehozza önmaga fiatalabb énjét, hogy elleplezze saját öregségét; Sue-nak viszont szüksége van Elizabethre, hiszen az ő testéből kinyert anyaggal stabilizálja önmagát, hogy teste egyben maradjon. A kulcs az egyensúly, így egyértelmű, hogy ez lesz

a The Substance fő konfliktusa is: Sue önmagának akarja a teljes életet, ami lassan elsorvasztja Elizabethet.

Semmi sincs következmények nélkül, Sparkle apránként szörnnyé válik, aki mellett a Hófehérke rusnya öregasszonya Miss Universe-re esélyes szépség. Sue eközben legjobb napjait éli: mindenben átveszi Elizabeth helyét, testét pedig szétvagdossa a kamera, majd a karma is. A film fináléjának poénját nem lelőve, maradok a kameránál! Fargeat szuperközelijei, a női testet csupán darabjaiban mutató plánozási megoldásai mind az iróniát szolgálják. Domborodó keblek, kivillanó hófehér fogak, a film a férfiszemeket kiszolgáló testet feldarabolja, hogy annak részletei elveszítsék a jelentésüket. A The Substance először csak játszadozik, majd lemerészkedik teljesen a nyúlüregbe, a szépséget fetisizáló jelenünk gore-ba fordult, véres kritikáját adva.

A The Substance inkább megvalósításában eredeti, mint jelentésében.

A minden férfi tetű toposz, a kigúnyolt, cicire éhes öregurak undorítóvá tétele és a médiakritika sem újszerű. Sőt sok évvel a #metoo után kissé megfáradtnak is tűnhet, de az idegekre a Tiktok esztétikával ható gyors vágások, az extrém közelik és a különleges gépállások fenntartják a figyelmet, sőt egyszerűen szórakoztatnak is. Egy idő után saját magát is kifordítja a film, így nem lesz unalmas a már jó párszor látott vegyület. A nyolcvanastól a kétezres évekig a legszínesebb vívmányokat összekeverő, minimalista díszlet mellé kell is a forma nagyobb fordulatszámú tempója, hogy ne tűnjön fel a kis túlzással faék egyszerűségű mögöttes tartalom.

the-substance-demi-moore

A rendezőnő előző filmje, A bosszú hasonlóan bűnegyszerű volt, de a megerőszakolt, majd meggyilkolt nő bosszúhadjárata sok meglepetést nem tartogatott, a körítés pedig néhány ismerős rendezői jegyen túl átlagos volt. Az eggyel korábbi Reality+ viszont ugyanarra az önbecsapásra épít, mint most a The Substance. A francia nyelvű rövidfilmben hasonló technológia láttat a szépségideálnak megfelelőbb képet a használóknak magukról és másokról egyaránt. A véges idejű szupererő ott is megvan – remek, hogy megörökölte ezt a feszültséget adó elemet a The Substance is, de a filmből még hiányzik a műfajokra is visszaható reflexió.

Az újdonság erejével kevéssé ható, de a szatíra és az irónia szórakoztató eszközeivel élő The Substance elüt a cannes-i versenyprogram minden további filmjétől. Két önmagán túlmutató színészi alakítással és csúcsra járatott testhorrorélménnyel válik kiemelkedővé a film, ami a rendezői életműbe is passzol, már látszanak benne a visszatérő elemek, de az útkeresés is. Ebből a szubsztanciából pedig bátran merítsen Fargeat!

A filmet a Cannes-i Filmfesztiválon láttuk, további cikkek az eseményről itt.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com